„Gyerekek, hova menjünk ma, mi legyen a mai program?”,
kérdezte anyukájuk a földön kúszó-mászó Lacust, a kis asztalkánál rajzolgató
Julcsit, és az éppen vágó-ragasztó Noémit.
„Menjünk az állatkertbe!”, vetette fel Julcsi, és már elő is
vette a kis hátizsákját, hogy belepakolja az esőkabátját, meg a plüss
jegesmackót, Jég Eleket. „Hurrá, nézzük meg a pingvineket!”, helyeselt Noémi.
Lacus még nem beszélt, de felismerte az „állatkert” szót, és már kúszott is a
bejárati ajtó felé.
Borús, hideg idő volt, a köd is szitált. A gyerekek jó
alaposan felöltöztek, overallt vettek, meleg csizmát, persze sapkát, sálat és
kesztyűt is.
„Az állatok nem fáznak az állatkertben?”, kérdezte Julcsi
szüleit. „Vannak állatok, akik fáznak, ők ilyenkor a benti részen vannak, a
többiek meg kint maradnak, vagy felváltva élnek a kinti és a benti részen is.”,
magyarázta a lányok apukája.
„A jegesmedvékhez menjünk, ők a kedvenceim”, kiáltott fel
Julcsi, kesztyűs kezében szorongatva Jég
Eleket, és már kutatta is a kis
térképet, merre is tanyáznak a jegesmackók. „Mesélj róluk, anyu!”
„A jegesmacik az Északi-sarkvidéken élnek, a hatalmas jégmezőkön.
Hatalmas testű ragadozók, ezüstös színű bundával, mely jó melegen tartja őket.
Halakat, madarakat esznek, de fókákat is elejtenek, sőt, még rénszarvasokat is.
Nagyon ügyes úszók, mint a kutyák, úgy úsznak, és sokáig kibírják levegővétel
nélkül a víz alatt.”
„Most a fókákat nézzük meg!”, kérte Noémi. „Róluk is
mondjatok valamit!”
Apukájuk vette át a szót, miközben átsétáltak a fókákhoz.
„Vannak, akik az Északi-sarkvidéken élnek, mások a
Déli-sarkvidéken, megint mások melegebb éghajlaton, de nem csak a tengerekben,
hanem tavakban is találunk fókafajokat.
A fóka is ragadozó, főleg halakat és rákokat eszik.
Felváltva élnek a vízben és a szárazföldön.”
A gyerekeknek nagyon tetszett, hogy a jegesmedvék és a
fókák a rossz idő ellenére is lelkesen úszkáltak a vízben, és játszadoztak
egymással. Szerencsére már nem szitált a köd, de nagyon hideg volt, nem akartak
sokáig egy helyben maradni, szaladva mentek megnézni a pingvineket.
„ A pingvinek közül több faj a déli féltekén él”, kezdett
bele a mesélésbe most az anyuka, „de vannak ennél északabbra élő fajok is.
Repülni nem tudnak, de a vízben előre hajtják magukat a szárnyaik segítségével.
Bár totyognak, de elég gyorsak tudnak lenni, a jeges lankákon pedig hason
csúsznak előre. Érdekes kinézetű állatok, főleg, hogy annyira hátul vannak a
lábaik, hogy teljesen úgy tűnik, mintha egyenesen állnának. Leülni viszont nem
tudnak. Halakat, rákokat esznek.”
Lacus izgatottan fészkelődött a babakocsiban, a hatalmas és
meleg takaró alatt, és felfelé mutogatott. „Esik a hó!”, örült meg Noémi, és
valóban, nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a gyerkőcök nagy örömére. Bár
hideg volt, már nem zavarta őket az időjárás, akárhányszor kijöttek egy-egy
állat benti lakhelyétől, kíváncsian nézték, megmarad-e a hó, lehet-e már hócsatázni,
hóembert építeni, esetleg otthon szánkózni.
Mire megnézték az összes állatot, alaposan elfáradtak, a
kocsiban el is aludtak hazafelé. Otthon a nagyobbak vastag bundájú állatokat
rajzoltak, kistestvérük pedig a mesekönyvében lapozgatott, amiben az állatkert
lakóit láthatta. Mind a hárman jó nagyot aludtak, közben persze nem tudták,
hogy hatalmas pelyhekben hull a hó. Reggelre nagy volt ám a csodálkozás és az
öröm, indulhattak is az első téli sétájukra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése