Simon Edina: A tündér, akinek nem volt szárnya

Réges-régen történt, jó pár tavasszal korábban, a cseresznyefák virágzásának napján, mikor nagy izgalomra ébredt a Tündér Birodalom, hiszen a Tündérkirály lányainak születését várta az egész tündérnemzedék. Ahogy tündérek születésénél szokás volt, mindenki kivonult a tóhoz, hogy lássák, amint a tavirózsák szirmai majd kinyílnak, és felröppenek belőlük az aranyhajú tündérlányok. A király és hitvese a tó közepén, egy pompázatosan feldíszített hajón várták izgatottan leányaik érkezését, és a már előre büszke apa nagy hadonászása közepette majdnem felborította a kis hajót. Szerencsére az a pár tündér, aki a levegőben húzta az úszó trónt, idejében észrevette, jó erősen fogták a hínárköteleket. A király pedig felesége unszolására kénytelen-kelletlen visszaült a székébe, egy fehér margaréta virág kelyhébe. Egyszer csak egy apró harangvirág csilingelése jelezte, hogy már nyílik is az első tavirózsa. A nép elhallgatott, és egy suttogást sem lehetett hallani.

Az első virág fehér szirmú volt, és lassan kinyílva egy tündöklően szép tündérleány rebbent ki belőle, majd csilingelő hangján üdvözölte szüleit, akik örömkönnyeiktől alig látták őt. Ahogy megölelték, megcsókolták egymást, a harangvirág ismét jelzett, hogy bizony itt az idő, ideje a másik leányt is kellő odafigyeléssel várni. Maguk mellé ültették elsőnek érkező lányukat, aki immár együtt izgult velük testvéréért. A következő tavirózsa rózsaszínű volt, még szebb, mint az előző, és egy még szebb tündérleány perdült ki belőle, s bársonyosan kacagva repült családjához, akik még jobban örültek neki, mint nővérének. Ám a harangvirág ismét nem várta meg, míg együtt kiörülik magukat, máris csengetett, hogy felhívja a figyelmet a következő leány érkezésére. A harmadik tavirózsa bíbor színű volt, és gyönyörűen csillogott – a legszebb rózsa volt mind közül –, majd amikor kinyíltak a szirmai, egy csodaszép leány ült a kelyhében. A szülők olyan izgatottak lettek, hogy felpattantak margarétaporosan, és kitárt karokkal várták, hogy repüljön ő is feléjük. Ám a lány csak állt, és kétségbeesetten nézett rájuk, mint aki nem tudja, mitévő legyen. A sok tündér összenézett, és suttogni kezdett. Nem értették, miért nem repül a harmadik tündérlány, amikor hirtelen elkiabálta magát valaki:

– Nahát! De hisz nincsenek szárnyai!

Az udvar és a királyi család döbbenten állt, csak nézte őt, és valóban: a csodaszép tündérnek nem voltak szárnyai! A legkisebb lány lehajtotta fejét, elpirult, majd félve felnézett apjára, aki először a csalódottságtól hirtelen szólni sem tudott, de hamar magához tért, és kemény hangon így szólt a furcsa jövevényhez:

– Nem tudom, miféle mókát űzöl velünk, de te nem vagy az én lányom, eridj innen, ne is lássalak!

Majd jelt adott a hajót tartó tündéreknek, és elrepültek. A tündérek felháborodottan fordítottak hátat a tónak, majd lassan hazamentek megünnepelni a királyi család új tagjait. Az egyedül hagyott tündérlány első kétségbeesésében sírva fakadt, és csak úgy potyogtak a könnyei. Aztán azon kapta magát, hogy bánatában észre sem vette, hogy ráesteledett, és teljesen sötét lett, csak a telihold sugarai csiklandozzák a kis tó vizének fodrait. Úgy gondolta, ideje lenne elindulni valamerre, ahol az éjszakát töltheti, hiszen itt többé már nem maradhat. Egy, a vízen úszó ágacskával el kezdett a partra evezni, amikor egyszer csak kiáltást hall a nádas felől:

– Segítség, segítség!

Hát, egy lepke vergődött a vízben! A tündérlány odament hozzá, és az ágacskával kiemelte, majd száraz hínárt nyújtott neki, hogy megszárítkozzon. Aztán megkérdezte tőle:

– Ki vagy te?

– Én a Jóságos Boszorkánypillangó vagyok, és egy széllökés sodort a vízbe. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, cserébe én is segítek neked, mivel tudom, hogy te vagy az a különleges tündérlány.

– Különleges? – kérdezte szomorúan. – Inkább csúnya, hiszen nincsenek szárnyaim.

– Lehet, hogy nincsenek szárnyaid – válaszolta a pillangó –, de olyan csodálatos tulajdonságod van, amiről még magad sem tudsz! És ha jobban megismertek volna téged, sohasem eresztettek volna el!

Nagyon különös volt, amit a Jóságos Boszorkánypillangó mondott, a fáradt tündérlány nem is értette, de megkérdezni már nem tudta, mert a lepke perdült egyet és elrepült. A tündérlány meglepődve ringatózott egy ideig tutaján, aztán a partra evezett, és határozatlan léptekkel elindult az ismeretlen felé a sűrű erdőben. Útközben még néha sírdogált, ahogy a sok tüskés bokor belekapott puha hajába, hamvas bőrébe, de csak ment, ment-mendegélt egészen addig, míg a fáradtságtól egészen el nem gyöngült, és egy odvas fa tövénél el nem nyomta az álom. A kimerültségtől és a bánattól csak aludt, aludt napokig, majd amikor felkelt, eszébe jutott ismét, mi történt vele, szipogott egy kicsit, majd megfogadta, hogy vissza sem néz, és elindult tovább a Kopár Erdő közepén. Nem nézett hátra, így nem láthatta, hogy a lába nyomán a szikkadt, kopár földön varázslatos százszorszépek, illatozó jácintok, játékos tulipánok nyílnak, s megtelik élettel az erdő.

Közben a királyi udvarban nagy ünnepséget rendeztek lányaik születésének tiszteletére, de a király megtiltotta, hogy bárki megemlítse azt, hogy született egy harmadik lánya is. Ezért aztán ez az aprócska tény feledésbe merült, hiszen volt a királynak épp elég baja tündérszép birodalmán belül. A nagy ünneplés közepette ugyanis, ahova hivatalos volt minden tündércsalád szerte a világon, kezdett elfogyni a tündérek elesége, a virágszirom, és italuk, a hajnali harmat.

Teltek a hetek, s mivel nem voltak már virágok, nem tudták felszedni róluk a harmatcseppeket sem. A Kopár Erdőt már rég nem járták, hiszen egyetlen árvácska sem volt benne. Törte a fejét a király, hogy mit tegyen, a vendégek is kezdtek hazaszálldosni, s pár nap múlva már egyedül voltak ismét üvegpalotájukban. Bizony maga a gondterhelt király hasa is korgott, amikor az ablakába szállt a Jóságos Boszorkánypillangó, aki mélyen búgó hangján így szólt a királyhoz:

– Ugyan, Tündérkirály, miért lógatod az orrod?

– Miért? Miért? Nem látod, mi lett varázslatos birodalmamból? Nem maradt semmi belőle. Se egy virág, se egy zöldellő fa, de még egy fűszál se. Mit ér a hatalmam, ha még enni sem tudok adni a népemnek?

– Mondd csak, Tündérkirály, ha segítek neked, teljesíted egy kívánságomat? – kérdezte a Jóságos Boszorkánypillangó.

– De még mennyire! – válaszolta örömmel a király. – Hogy is kérdezhetsz ilyet, hiszen megadom neked, amit csak kérsz!

– Rendben – mondta a pillangó –, hát gyere velem a Kopár Erdőbe, s ott majd elmondom, mit kérek.

A király nem egészen értette, miért hívja őt oda a Jóságos Boszorkánypillangó, de együtt elrepültek oda, s amikor odaértek, a király nem akart hinni a szemének. Körös-körül virágok díszítették a nem olyan rég még kihalt erdőt. A fák zöldelltek, madarak daloltak rajtuk, és virágillattól volt fűszeres a levegő. Nem győzött hálálkodni a pillangónak, hogy megmutatta neki ezt a csodát, ám a pillangó így szólt:

– Én segítettem neked, most teljesítened kell egy kívánságomat!

– Akár százat is! – ujjongott a király, és ide-oda repkedett a sok virág között.

– Nem kérek én száz dolgot, csak egyet, mégpedig azt, hogy fogadd vissza a harmadik lányodat.

– Micsoda? – kiáltott a király. – Hogy merészeled?! Azonnal bezáratlak a Mérges Gomba Tömlöc fenekébe!

– Előbb teljesítened kell a kívánságomat, hiszen megígérted!

– Rendben, a tömlöc úgyis megvár téged. Mondjad, hát, mit szeretnél!

– Repülj velem ismét egy darabon, s meglátod, amit mutatni szeretnék – kérte a pillangó.

Majd kézen ragadta a Tündérkirályt, s együtt szálltak fenn a Vadvirágos Rét felett. A király alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, honnan ered a bőséges virágáradat. Kitagadott lánya lábai nyomán nyíltak, de nemcsak a lába nyomán, hanem ha hozzáért a fákhoz, azok virágba borultak, a bokrok hozták bogyóikat, és a legszínesebb és illatosabb virágok nyíltak mindenfele érintésétől.

A király odarepült hozzá és sírva átölelte:

– Ó, hogy lehettem ilyen bolond, hogy elkergettelek, hiszen te vagy a legcsodálatosabb mindhárom lányom közül. Bocsáss meg, kérlek, jó öreg tündérapádnak, és gyere vissza hozzánk!

A lány örömmel indult haza apjával, s ahogy megfogták egymás kezét, csodák-csodája: kinőtt hirtelen a szárnya. A váratlan örömtől csak kacagott és repkedett a levegőben, majd a királlyal együtt hazatértek, ahol a család boldogan fogadta őket. Többé nem volt gondjuk a virágokra sem, hiszen a legkisebb lányuknak csak végig kellett sétálni a mezőkön, és máris virágoztak a boglárkák, kinyíltak a nárciszok, tündököltek a hajnalkák, s megtelt a levegő friss virágillattal.