Misi az ovi udvarán szaladgált. Már csak pár nap volt hátra
a nyári szünetig, a csoport egész nap az udvaron játszott, ott is reggeliztek,
ott ették meg a tízórait és az uzsonnát is, csak ebédelni és aludni mentek be a
csoportszobába.
Uzsira gyümölcsöt ettek, és kis szendvicseket. Misi
észrevette, hogy ahogy leesik a földre a morzsa, szorgos hangyák sietnek oda.
Felemelte a lábait, és agyon akarta taposni őket. Ivett néni gyorsan megfogta
Misi lábát, és nem engedte, hogy Misi elpusztítsa a rovarokat.
„Tudod, Misi, attól, hogy a hangyák olyan picikék, ugyan
olyan élőlények, mint te meg én.” Az ovisok óvatosan felemelték lábaikat,
figyelni kezdték a hangyakolóniát, és közben hallgatták Ivett nénit is.
„Vannak nagy élőlények és kicsik, de mindegyik fontos, és
egyiket sem szabad elpusztítani. Nem csak az emberek számítanak, hanem az
állatok és a növények is.
A hangyák nagyon érdekes állatkák, nagyon erősek, ügyesen
tudnak építeni, okosan tudnak szervezkedni. Egy vagy több királynő uralkodik
közöttük, a munkások dolga az élelem beszerzése és az építkezés. Nagyon jól
tudnak tájékozódni, messziről is hazatalálnak. Gondosan ápolják a kicsiket,
összetartanak, nem csak a „gyereknevelésben”, a hadviselésben is. Ha
összevesznek valamin, például a határterületen, élelmen stb., akkor bátran
egymás ellen rohannak, és védik magukat. Ilyenkor harapnak is, vagy egyes fajok
mérget jutatnak a másik testébe.”
A gyerekek tátott szájjal hallgatták az érdekes történeteket
a hangyákról. Nem is gondolták volna, hogy ilyen ici-pici állatok is harcolnak,
meg hogy várossá szerveződnek…
Ivett néni folytatta:
„ Most gondoljátok el, hogy egy óriás tart felénk, itt
tornyosul az ovi felett, és lenéz ránk. Majd felemeli hatalmas lábait, és
eltapos minket, csak úgy, mert olyan kedve van. Mi meg csak néznénk felfelé, a
magasba, a hatalmas testére, és nagyon félnénk tőle, ugye?
Hát, ez van a hangyákkal is. Az ő szemükben mi óriások
vagyunk, de nem csak mi, emberek, hanem a házaink, autóink, házi állataink is.
De még a fák, a bokrok, a fűszálak is óriásaik, ha megnézzük, mennyire kicsike
egy hangya teste.”
A gyerekek így már megértették, hogy milyen érzés is lehet
irinyó-pirinyó hangyának lenni. Onnantól kezdve próbáltak arra odafigyelni,
hogy szándékosan ne tapossák el a szorgalmasan menetelő, dolgozó kis rovarokat.
Ha lehullottak a morzsák, érdeklődve figyelték, mikor veszik észre a hangya-kémek,
és mikor „szólnak” társaiknak, hogy jöjjenek el a zsákmányért. Lefeküdtek a
földre, és onnan nézték a hangyatábort, ahogy biztonságos helyre rejtik, a föld
alá cipelik a kenyérmorzsákat. Így már nem voltak olyan hatalmasok a hangyák
szemében talán, kicsit kisebbek lettek, és kevésbé ijesztőek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése