2015. augusztus 26., szerda

Álom versek

1. Álommanó ül szemedre,
Ha eljő a sötét este,
Leragasztja szemecskédet,
Álmodj csodás, szép meséket.
Álommanó elvezessen,
Egy csodaszép tündérkertbe.
Hol a rózsa arany szirmán,
Víg táncot jár a napsugár.
Álommanó téged óvjon,
Bíbor hajnal felragyogjon,
Milliónyi harmatcseppet,
A kelő nap felszárítson.
Álommanó messze fusson,
Nap sugara simogasson,
Ha kinyitod szemecskédet,
Álmodd tovább szép mesédet.
Tündérkertben víg zene szól,
Libben, lebben tündér, s manó.
Vígan ropják, ők a táncot,
Aludj, aludj kis virágom.
Álmodban a tündérkertben,
Víg manókkal, tündérekkel,
Táncolj, s dalolj víg dalokat,
Aludj, aludj kismadaram.
És, ha eljő az ébredés,
Akkor is csak vidám legyél,
Én majd őrzöm tündérkerted,
Hol a tündér, csak te leszel.

P.I.CsajP.I.Csajkovszkíj: Bölcsődal   —   animáció
Szép csillagos az ég,
Elcsendesült a rét, 
Ezüstös fényét hinti rád a holdsugár. 
Már fújdogál a szél, 
Egy tücsök hangja kél, 
Lágy puha fészkén elszunnyad a kismadár. 
Bérceken túl a völgyben lenn, 
A fényes napkorong is elpihen. 
Hát aludj gyermekem, 
Álmodj csak csendesen, 
A tó tükrén, az erdő mélyén csend honol.

2. Szép csillagos az ég,
Elcsendesült a rét, 
Ezüstös fényét hinti rád a holdsugár. 
Már fújdogál a szél, 
Egy tücsök hangja kél, 
Lágy puha fészkén elszunnyad a kismadár. 
Bérceken túl a völgyben lenn, 
A fényes napkorong is elpihen. 
Hát aludj gyermekem, 
Álmodj csak csendesen, 
A tó tükrén, az erdő mélyén csend honol.


Esti dal

Komondor-arccal áll a hegy.
Lesi a Napot, merre megy?

Bújj el, ezüstös kis patak.
Látod, a fák már alszanak.

Tücsök úr esti dalba fog.
Lepihennek a szarvasok.

Álmokkal küzd a tapsifül,
káposztalevél-szárny feszül.

Menyasszonykarcsú Hold mereng.
Párnája kéklő égi csend.










Álom expressz

A játszótéren szokatlanul nagy volt az izgalom. De nem a gyerekek nyüzsögtek, hanem a felnőttek beszélgettek egymással csodálkozva, hitetlenkedve, lelkesen:

„A te kislányod is hamar elaludt tegnap este? A te kisfiad sem tiltakozott, hogy alvóidő van?” Mert hogy az összes környékbeli gyerkőc tegnap este időben ment lefeküdni, senki sem húzta az időt a szokásos „szomjas vagyok-éhes vagyok-pisilni kell-még egy kicsit hadd maradjak fent” mondókával; hanem szépen, zokszó nélkül, maguktól meneteltek az ágyba, betakaróztak, becsukták a szemüket, és már az esti mese felénél békésen hortyogtak.

„Mi történhetett?”- kérdezgették a szülők egymást, mert a gyerekektől reggel nem kaptak választ, csak egy sejtelmes mosolyt! Senki sem tudta, mitől változott meg az összes kisgyerek ilyen hirtelen.

 Aznap este megismétlődött minden. A gyerekek szófogadóan aludni mentek, a szülők pedig boldogok voltak. Másnap a játszótéren megint próbálták megfejteni a Nagy Titkot, de hiába.

És ez így folytatódott napokon át. A szülők már nagyon kiváncsiak voltak, hogy mi okozhatta a változást. Végül aztán az egyik anyuka érdekes rajzot fedezett fel kislánya szobájában. Egy csodaszép vonatot látott a rajzon, rengeteg játékot, mesebeli tájat, sok kisgyereket. Kérdésére a cserfes kislány mesélni kezdett, így kotyogva ki a gyerekek titkát.

Álommanóról beszélt, akiről köztudott, hogy Álomország őrzője, és álompor van a zsákjában, amit esténként az aludni készülők szemére hint. Nos, ez az Álommanó egy csudajó dolgot eszelt ki! Varázsporát kicsit átalakította ugyanis, így elalvás után nem rögtön Álomországba kerülnek a kisgyerekek (mert persze ez csak a gyerekekre vonatkozik, a felnőttek egyszerűen elalszanak, esetleg csak álmodnak Álomországról), hanem egy színpompás vonatra kerülnek. Ez az Álomexpressz! Rengeteg kocsival, kényelmes ülésekkel, külön süti-és csokisarokkal, finom teával, különleges játékokkal! Szélsebesen száguld az égen, az alvó város felett, persze a felnőttek számára láthatatlanul, varázslatos helyekre viszi kis utasait, és csak utána landolnak Álomország kapujánál.

És hogy miért várja annyira a sok kis gyerkőc az álmot mostanában? Mert a leggyorsabb, leghamarabb elalvó gyerekek Álommanó mellett állhatnak a mozdonyban, és felváltva vezethetik a vonatot! És segíthetnek menetjegyet adni a kis utasoknak, igazi ellenőrként ellenőrízve azokat! A jegyek persze játékjegyek, sőt, varázsjegyek, melyek Álomországban a gyerekek kívánsága szerint változnak át játékká, könyvvé, vagy valamilyen finomsággá.

Az Álomexpressz varázsolta hát annyira el a kis lurkókat, hogy már minden este várják az alvóidőt. Így Álommanó is hamarabb végez a feladatával, hamarabb altatja el a gyerekeket, és a szülők is boldogabban alszanak el.


Ez volt hát a Nagy Titok. Most már minden anyuka és apuka tudta ezt, és nagyon sajnálkoztak, hogy ők nem utazhatnak Álommamó Álomexpresszével! Mert ez csak a kisgyerekeké, egyedül az övék!

Kívánságok csilaga

Alvóidő van. A testvérek már pizsamában, tele pocakkal fekszenek az ágyban, és mindent bevetnek, hogy megússzák a lefekvést. A Nagy elkezdi a szokásos esti időhúzást, a testvérkéje pedig csillogó szemmel követi anya és a bátyó minden mozdulatát. Túl a pisin, a még egy korty vizen, az ablakon át kinézésen, az esti mesén, az éneklésen, és a szokásos, elmaradhatatlan esti fiúbunyón, nem marad más hátra, mint az alvás. De a fiúk ezt nem így gondolják, még nem álmosak, még egy mesét kér a Nagy, a Kicsi pedig hozzájuk bújva hallgatja a Kívánságok Csillagának történetét… 

Egy kicsi csillagnak az volt a szórakozása, hogy be-bekukucskált a házak ablakain, mert nagyon szerette nézni, ahogyan a kis gyerkőcök édesen alszanak az ágyaikban. Azonban egyre több háznál tapasztalta azt, hogy a gyerekek nem akartak lefeküdni, és még egy, meg még egy, meg még egy ráadás mesét követeltek a szüleiktől. Kitalálta, hogy segít a szülőknek Álomország felé terelni a kis lurkókat. Amikor anya és apa nem figyel, akkor megsúgja a kicsiknek, hogy gondoljanak valamire, amit nagyon szeretnének, de nem kaphatnak meg, legalábbis a szüleik szerint a kívánságukat lehetetlen teljesíteni. Bár a kicsi csillag sem varázsló, de legalább annyit tud tenni, hogy álmaikban teljesíti mindazt, amit ők kérnek, egyetlen éjszaka erejéig.

Csak annyi a dolguk, hogy kinéznek az ablakon, kiválasztanak egy csillagot, és elsuttogják a sötétben a kívánságukat. Az Álomexpressz szélsebesen repíti majd őket Álomországba, ahol azonnal teljesül minden vágyuk!

A gyerekeknek persze nagyon tetszett az ötlet, és a kicsi csillag boldogan intézkedett csillagtársaival együtt, hogy minden gyerkőc azt a játékot kapja, amit szeretne, oda jusson el, ahová vágyik, vagy olyan kalandot éljen át, amit szíve mélyén mindig is szeretett volna.

Volt ám dolguk a csillagoknak, mert a gyerkőcök nem fukarkodtak a kérésekkel.

Volt, aki óriási palotát kívánt magának, volt, aki híres hős szeretett volna lenni. Az egyik kisfiú le akarta győzni a sárkányokat, a másik meg repülőt akart vezetni. Az egyik házban, ahol három kislány lakott, mind a hárman hercegnők akartak lenni, csillogó koronával, ragyogó ruhával, tündérszárnyakkal, varázspálcával. A Kívánságok Csillaga pedig repült, gondolt, kívánt, teljesített, és elégedetten hajtotta álomra kis fejét minden reggel…

Az anyuka látta, hogy meséje nagyon tetszik mind a két kisfiának. „Kívánjatok valamit ti is”, súgta a gyerkőcök fülébe, „gyorsan aludjatok el, és holnap majd meséljétek el, teljesült- e az álmotok!”

A Nagy komolyan gondolkodott egy darabig, majd kinézett az ablakon, és megkereste azt a csillagot, ami a legjobban tetszett neki. Megbeszélte anyukájával, hogy a Kicsi is vele tart majd Álomországban, együtt várják a kicsi csillagot. Az anyuka elköszönt a lurkóktól, és izgatottan várta a reggelt…

Másnap reggel csak úgy repült a Nagy az anyukája karjaiba, és izgatottan mesélni kezdett: „anya, képzeld, igaz minden, amit meséltél, a Kívánságok Csillaga valóban létezik, és bármit lehet tőle kérni! Tesó is velem volt, csak ő még nem tudja elmesélni, de teljesült minden, amit kívántam. Hatalmas, élénkpiros tűzoltóautót vezettem, majd átszálltunk egy helikopterre, aztán egy óriási játszóházban voltunk, ahol akármilyen játékra is gondoltam, rögtön megjelent. És voltunk egy kertben is, ahol az összes állat a miénk volt. Simogattunk tigrist, elefántot, farkast, utaztunk puputevén, és csúszdáztunk egy zsiráf nyakán! Rengeteg édességet ehettem, mégsem fájdult meg a pocakom. Építettem egy óriási űrhajót, amit én magam vezettem, tesó volt az utasa. És sosem fáradtunk el, nem kellett aludni, sem fogat mosni, sem kezet mosni, azt csinálhattunk, amit csak akartunk!És…és…és…”

„És most indulunk az oviba, majd az úton mesélhetsz még tovább” – mondta az anyuka, és volt egy olyan érzése, hogy az aznap esti altatással sem lesz sok gondja…

Téli mese

„Gyerekek, hova menjünk ma, mi legyen a mai program?”, kérdezte anyukájuk a földön kúszó-mászó Lacust, a kis asztalkánál rajzolgató Julcsit, és az éppen vágó-ragasztó Noémit.

„Menjünk az állatkertbe!”, vetette fel Julcsi, és már elő is vette a kis hátizsákját, hogy belepakolja az esőkabátját, meg a plüss jegesmackót, Jég Eleket. „Hurrá, nézzük meg a pingvineket!”, helyeselt Noémi. Lacus még nem beszélt, de felismerte az „állatkert” szót, és már kúszott is a bejárati ajtó felé.


Borús, hideg idő volt, a köd is szitált. A gyerekek jó alaposan felöltöztek, overallt vettek, meleg csizmát, persze sapkát, sálat és kesztyűt is.

„Az állatok nem fáznak az állatkertben?”, kérdezte Julcsi szüleit. „Vannak állatok, akik fáznak, ők ilyenkor a benti részen vannak, a többiek meg kint maradnak, vagy felváltva élnek a kinti és a benti részen is.”, magyarázta a lányok apukája.
 
„A jegesmedvékhez menjünk, ők a kedvenceim”, kiáltott fel Julcsi, kesztyűs kezében szorongatva Jég
Eleket, és már kutatta is a kis térképet, merre is tanyáznak a jegesmackók. „Mesélj róluk, anyu!”

„A jegesmacik az Északi-sarkvidéken élnek, a hatalmas jégmezőkön. Hatalmas testű ragadozók, ezüstös színű bundával, mely jó melegen tartja őket. Halakat, madarakat esznek, de fókákat is elejtenek, sőt, még rénszarvasokat is. Nagyon ügyes úszók, mint a kutyák, úgy úsznak, és sokáig kibírják levegővétel nélkül a víz alatt.”

„Most a fókákat nézzük meg!”, kérte Noémi. „Róluk is mondjatok valamit!”

Apukájuk vette át a szót, miközben átsétáltak a fókákhoz.

„Vannak, akik az Északi-sarkvidéken élnek, mások a Déli-sarkvidéken, megint mások melegebb éghajlaton, de nem csak a tengerekben, hanem tavakban is találunk fókafajokat.

A fóka is ragadozó, főleg halakat és rákokat eszik. Felváltva élnek a vízben és a szárazföldön.”

A gyerekeknek nagyon tetszett, hogy a jegesmedvék és a fókák a rossz idő ellenére is lelkesen úszkáltak a vízben, és játszadoztak egymással. Szerencsére már nem szitált a köd, de nagyon hideg volt, nem akartak sokáig egy helyben maradni, szaladva mentek megnézni a pingvineket.



„ A pingvinek közül több faj a déli féltekén él”, kezdett bele a mesélésbe most az anyuka, „de vannak ennél északabbra élő fajok is. Repülni nem tudnak, de a vízben előre hajtják magukat a szárnyaik segítségével. Bár totyognak, de elég gyorsak tudnak lenni, a jeges lankákon pedig hason csúsznak előre. Érdekes kinézetű állatok, főleg, hogy annyira hátul vannak a lábaik, hogy teljesen úgy tűnik, mintha egyenesen állnának. Leülni viszont nem tudnak. Halakat, rákokat esznek.”

Lacus izgatottan fészkelődött a babakocsiban, a hatalmas és meleg takaró alatt, és felfelé mutogatott. „Esik a hó!”, örült meg Noémi, és valóban, nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a gyerkőcök nagy örömére. Bár hideg volt, már nem zavarta őket az időjárás, akárhányszor kijöttek egy-egy állat benti lakhelyétől, kíváncsian nézték, megmarad-e a hó, lehet-e már hócsatázni, hóembert építeni, esetleg otthon szánkózni.



Mire megnézték az összes állatot, alaposan elfáradtak, a kocsiban el is aludtak hazafelé. Otthon a nagyobbak vastag bundájú állatokat rajzoltak, kistestvérük pedig a mesekönyvében lapozgatott, amiben az állatkert lakóit láthatta. Mind a hárman jó nagyot aludtak, közben persze nem tudták, hogy hatalmas pelyhekben hull a hó. Reggelre nagy volt ám a csodálkozás és az öröm, indulhattak is az első téli sétájukra…

Karácsonyi angyalkák

Az angyalkák már nagyon izgatottak voltak. Már csak 2 nap, és a harmadik gyertyát lehet meggyújtani az adventi koszorúkon. Rengeteg dolguk van mostanában, de boldogan végzik, mert tudják: nagyon közel van már karácsony! 


A legfontosabb tennivalójuk, hogy kiválogassák a világon a legszebb fenyőfákat, és eljuttassák őket a házakba, lakásokba. Mindezt nagyon ügyesen és leleményesen kell végrehajtaniuk, hiszen nem láthatják meg őket a gyerekek. Be kell avatniuk még az apukákat is, mert általában ők azok, akik befaragják fáradságos munkával a fenyőfákat a fenyőtalpakba, hisz hogy nézne már ki, hogy az angyalkák cipekednek, faragnak, rendezkednek?


Ha ezzel a feladattal megvoltak, nagyon oda kell figyelniük, hogy melyik házban mi a családok karácsonyi programja, hiszen el kell csípniük azt a pillanatot, amikor senki sincs odahaza, vagy mindenki alszik, mert ekkor vár rájuk a legnagyobb feladat: varázslatosan feldíszíteni a fenyőfákat!

És amikor azt mondom, varázslatosan, teljesen komolyan gondolom, mert varázslat veszi körül az elkészült karácsonyfákat, el is árulom, hogy hogyan!

Először is a hatalmas üveggömböket akasztják fel az angyalkák. A szivárvány összes színében pompáznak az üveggömbök, mindegyik színű más-más ajándékkal lepi meg azt az embert, aki belenéz a gömbbe. A pirosak szeretetet, a sárgák vidámságot, a zöldek boldogságot sugároznak.

Az angyalkák ezután szaloncukrokat akasztanak az ágakra. Ezek a finomságok nem csak jó ízűek, hanem gyógyítóak is: elűzik a rosszkedvet, megszüntetik a szomorúságot, meggyógyítják a náthát is.

A szép, színes papírfüzéreket aki megpillantja, óhatatlanul nevetni kezd, nem is tudja, miért lesz jó kedve, csak kacag és kacag és kacag.

Az angyalkák nagy kuncogás közepette akasztják tele a karácsonyfát csodaszép, hófehér angyalkákkal. Ezek a kicsiny figurák őrzik a karácsony békéjét, hogy ne történjen rossz dolog az ünnep alatt, ne sírjon, ne szomorkodjon senki sem.

Vidám hóemberek és télapók lepik el a zöld gallyakat; ők teremtik meg azt a hangulatot, hogy az embereknek énekelni, mondókázni támadjon kedvük.

A gyertyák és csillagszórók az ünnep melegét sugározzák; látványuk még a felnőtteket is gyermekké varázsolja karácsony ünnepén.

Az ágak mélyére a biztonság kedvéért egy kicsi krampuszt rejtenek el; ő vigyáz arra, hogy ne csenjenek el túl sok szaloncukrot a fáról a gyerekek.

A karácsonyfa felső ágaira kerül a három betlehemi király figurája, közöttük lapul egy kis fabölcsőben az újszülött Jézus. Ők emlékeztetnek arra, hogy mit is ünneplünk karácsonykor: az emberiség megváltójának, Jézus Krisztusnak a születését.

A fa csúcsán ragyog a betlehemi csillag. Ahogyan régen megmutatta a helyet, ahol a Szent Család tartózkodott, most is beragyogja az ünneplésre készülődő családot.


A karácsonyi angyalkák ezekkel a varázslatokkal díszítik fel a szép fenyőfákat, így hozva örömet és boldogságot karácsonykor mindenkinek.

Meséld el hogyan születtem

Apuka belépett az ajtón, és majdnem hanyatt vágódott, amikor két gyermeke, Liza és Tomi a nyakába ugrottak.


„Apu, meséld el, hogy születtünk, vedd elő a fényképeket, segíts anyának mesélni!”, kiabálta Tomi, Liza pedig már húzta is a nappaliba.

Nem volt választása, amíg az anyuka előkeresett pár további albumot, leült a fotelba, és mesélni kezdett izgága csemetéinek.

„Először anya szólt nekem, hogy ott vagy a pocakjában, Tomi, de én még nem láttam semmit sem. Később, ahogyan egyre nőtt anya hasa, már el tudtam képzelni, hogy egy kisbaba van odabent, és egyszer csak már éreztem azt is, hogy rugdosol odabent. Nagyon nagyra nőtt anya hasa. Vettünk neked kiságyat, tudod, ezt a rácsosat (és apa belelapozott az albumba), meg kis kádat, kis szekrénykét, és sok-sok ruhát, még több pelussal. És egyik nap végre megszülettél.

Néhány évvel később ugyanígy éreztem, ahogyan Liza is ott mocorog anya hasában. Ekkor te, Tomi már nem kisbaba, hanem kisgyerek voltál.”

„És mi történt akkor, amikor megszülettünk?”, kérdezte Tomi kíváncsian.

„Nagyon mozgalmas időszak volt.”, vette át a szót anya, és tovább lapozott az albumban. Megkereste azokat a képeket, amiken Tomi a kiságyban fekszik, majd később azokat is megmutatta, amikor Liza baba fekszik a kiságyban, Tomi pedig mesél neki az ágya mellett.

„Mind a ketten sokat sírtatok eleinte, apával pedig nem tudtuk, hogy mi a bajotok, hogyan segíthetnénk nektek. Aztán lassan rájöttünk, hogy másképp sírtok, ha éhesek, ha szomjasak vagytok, és akkor is, ha fáj valamitek, vagy ha álmosak vagytok. Kezdetben sokat aludtatok, de sokat is ettetek, még éjszaka is. Persze nem kenyeret, meg levest, hanem csak anyatejet. Én voltam itthon veletek, de apa is rengeteget segített, fürdetett titeket, játszott veletek, és álomba ringatott benneteket.”

„Itt is vannak a képek, ahogyan fekszem az ágyon, és ti rajtam alszotok.”, mutatott apa pár képet. „Nagyon szerettem azokat a pillanatokat, mert jó melegek voltatok, aranyos kis ruhácskákban, és békésen szuszogtatok. De pelenkázni nem szerettelek titeket, ha kakisak voltatok, az anya dolga volt.”, vallotta be apa, és arra gondolt, milyen jó, hogy Tomi már szobatiszta, és Liza is már majdnem az.


„Most meg már nem vagytok kisbabák, nagyok lettetek, bölcsibe és oviba jártok. Ti nem emlékeztek arra, milyen is volt kisbabának lenni, de mi apával mindig emlékezni fogunk arra az időszakra, amikor megszületettek.”, sóhajtott elérzékenyülve az emlékektől anya, és magához ölelte csemetéit.

Mese anyának: itt vagyok!

Most Önnek mesélek, fiatal nő, aki arra készül, hogy gyermeke legyen. Meg Önnek, kicsit idősebb nő, aki bár szeretne gyermeket, de fél, hogy nem idős-e már hozzá. Önnek is, aki talán már épp elkezdte érezni a babavárás örömeit, de valami tragédia árnyékolta be a felhőtlen örömet, vagy sokat kell várnia a csoda létrejöttére. És persze Önnek is, várandós lány, aki magzatához beszél, várva megszületését. Önnek is, kismama, aki hűséggel, türelemmel elszenvedte a vajúdás gyötrelmeit, és végre kezében tarthatja gyermekét. És Önnek is, nagymama, aki unokáját kezében tartva visszaemlékezik gyermeke születésére.

Meg mindenkinek, aki nevetve sír, vagy sírva nevet azon az időszakon, amikor a kis jövevény, akit annyira vártak, fenekestül felforgatja egy nő és egy férfi életét…


Anya, itt vagyok! Anya! Mert hogy úgy hallom kis fülecskéimmel, amiket mindig megpuszilgatsz, hogy mindenki anyának hív téged. Anya, gyere, mért nem látlak, hol vagy?

Á, itt vagy, látlak már, csak elég nehezen, folyton folyik a szememből valami, amikor utánad kiabálok.

Itt fekszel az ágyban, de miért? Anya! Vegyél fel engem, ölelj magadhoz, hadd bújjak hozzád! Olyan jó veled. Mért fekszel? Én fenn vagyok, veled szeretnék lenni, vigyél engem sétálni, énekelj nekem, anya!

Mért nem mozdulsz? Alszol? De hisz nappal van, ne aludj, anya! Anya!!!!!

Hol van a cumim, nem találom?! Hol van az az aranyos kis plüss, amit iderakott apa az ágyamba? Nem találom! Hol van apa egyáltalán? Hol vagy te, mért nem jössz? Anya!

Á, végre, itt van apa, szia apa! Vegyél ki innen, nem szeretek itt lenni, nem jó itt nekem, mindenhol rácsok, és nem vagytok velem, apa! Apa, nyisd ki a szemed, ne aludj el te is!

Apa, ne dőlj rá az ágyamra, vegyél ki innen, játsszunk együtt anyával, az olyan jó dolog! Apa!

Végre, apa, megmozdultál, hova mész? Felkelted anyát, de jó?! Már nem is folyik ez a valami a szememből, olyan jó! Mit fogunk csinálni? Ugye valami vicceset? Nagyon várom már!

Végre, anya is engem néz, de most mért folyik az ő szeméből is az a valami? Szomorú vagy, anya? Ne légy az, hiszen én annyira örülök, hogy itt vagy velem! Gyere ide hozzám, hadd bújjak hozzád, jó lesz neked, meglátod! Igen, így jó, már emelsz is ki az ágyból, az öledbe vettél, ezt nagyon szeretem. És apa is itt ül velünk.

De szépen énekelsz, anya! De jó, hogy közben simogatsz minket, apa!

De jó, hogy itt vagytok nekem!

Ne, nem kell levenni azt a valamit a lábam közül. Nem is büdös, nem akarom, hogy levegyétek.

De jó, végre nincs a lábam között, ez nagyon jó érzés. Ne, ne tegyetek rám egy újat, nem kell az nekem, jó így, ne, nem akarom, már jön is az a valami a szememből megint, ne!

Így a jó, fekszünk a ti ágyatokon, ez sokkal jobb, mint az enyém. Itt vagyok, veled, anya, és veled, apa.

És már nem is folyik a szememből semmi. Lecsukódik, azt hiszem, igen, lecsukódik, nem tudom nyitva tartani. Még látlak téged, anya, ahogy rám mosolyogsz, téged is apa, ahogyan átölelsz minket…Még látlak titeket.


És ez jó nekem…

Kata és a fogpillangók

Kata csodálkozva forgatta a kezében anyukája ajándékát. Valami különlegesre számított, de csak egy sárga fogkefét kapott, piros pillangókkal. A pillangók szépek voltak, és a sárga volt a kedvenc színe, de valami másnak jobban örült volna. Lefekvés előtt az új fogkefével mosott fogat, közben anyukája mesélt neki a helyes fogmosásról. Erre Kata nem nagyon figyelt oda, hallotta már eleget, hogy vigyázni kell a fogakra. Tudta ezt ő jól, de nem törődött vele nagyon. Néha elszopogatott egy-egy cukorkát, imádta a nyalókákat is, kedvenc itala pedig a szörp volt, mind olyan dolog, ami anyukája szerint árt a fogaknak. De hát ő ezeket szerette, és kész… Az esti mese után hamar elaludt a kicsi lány, kezében kis mackóját szorongatta, igyekezett Álomországba.
 De mennyire meglepődött, amikor nem Álomországba érkezett, a menetrend szerint közlekedő Álomexpresszel, hanem egy különleges jármű jött érte, amit nem Álommanó vezetett, hanem egy rejtélyes kis manó!
Kata kicsit félősen szállt be a kis buszba.
 „Milyen szép!”, gondolta, „sárga színű, a kedvenc színem!”
 Valamire emlékeztették őt a piros pillangók a busz oldalán, de nem jutott eszébe, hogy mire.
Nagyon gyorsan utaztak, és hamar megérkeztek egy furcsa helyre. Minden piros volt, és nagy sárga valamik voltak a földön.
 „De hiszen ez egy száj és ezek a sárga valamik fogak!”, állapította meg Kata, és felnevetett, majd leült az egyik „fogszékre”. 
„Ne ülj rám kérlek, nagyon érzékeny vagyok, nem tesz jót nekem, ha rám ülnek!”, hallott hirtelen egy halk, de kicsit mérges hangot Kata. 
Úgy megijedt, hogy hirtelen felpattant a kis fogról, és kereste, honnan is jött a hang.
„Én vagyok a kettes számú fog, és kérlek, ne ülj rám, hanem segíts nekem, tisztogass meg!”, azzal hirtelen a semmiből előtermett egy óriási súrolókefe. 
Azaz egy hatalmas fogkefe, ahogy Kata közelebbről megcsodálta, mellette pedig ott termett egy óriási fogkrémes-tubus is. Majd pillangók szálltak le a földre, felemelték a fogkefét, rátettek egy kis fogkrémet, és súrolni kezdték a ketteskét. Kata serényen segített a nagy munkában, és ekkor vette észre, hogy a pillangók a busz oldaláról pont úgy néznek ki, mint ezek a pillangók. 
Kata és a pillangók gyorsan megtisztították a fogat, ami ragyogni kezdett, és elégedetten kiáltott fel:
„Köszönöm, így már nagyon jól érzem magam, megint erős vagyok, tele élettel, és meg bírom rágni a sok ennivalót, amit kapok. Köszönöm nektek!”
 - Kata nagyon csodálkozott, hogy beszélő fogakkal találkozik, és mindez egy szájban történik. 
De nem volt ideje töprengeni, várta a többi fogacska is, hogy szép fényesre súrolják a pillangók, a kislány segítségével. Nagyon elfáradt, de boldog volt, hogy ennyire ügyesen tud segíteni ebben a nagy munkában. Becsukta a szemét, pislogott kicsit, mert elálmosodott.
 A következő pillanatba pedig már az ágyában találta magát.

Reggel volt, az ablakon keresztül besütött a Nap, csicseregtek a madarak. Felkelt ágyából, és rohant a fürdőszobába, megkeresni új fogkeféjét. 
Úgy volt, ahogyan sejtette: a napsárga fogkefén pirosló pillangók azok a pillangók voltak, akiknek segített megtisztítani a szájban levő, beszélő fogacskákat! 
Attól a naptól kezdve mindig olyan alaposan és ügyesen tisztogatta meg fogacskáit, ahogyan a pillangóktól látta álmában.

Egy pirinyó rovarélet

Misi az ovi udvarán szaladgált. Már csak pár nap volt hátra a nyári szünetig, a csoport egész nap az udvaron játszott, ott is reggeliztek, ott ették meg a tízórait és az uzsonnát is, csak ebédelni és aludni mentek be a csoportszobába.
Uzsira gyümölcsöt ettek, és kis szendvicseket. Misi észrevette, hogy ahogy leesik a földre a morzsa, szorgos hangyák sietnek oda. Felemelte a lábait, és agyon akarta taposni őket. Ivett néni gyorsan megfogta Misi lábát, és nem engedte, hogy Misi elpusztítsa a rovarokat.
„Tudod, Misi, attól, hogy a hangyák olyan picikék, ugyan olyan élőlények, mint te meg én.” Az ovisok óvatosan felemelték lábaikat, figyelni kezdték a hangyakolóniát, és közben hallgatták Ivett nénit is.
„Vannak nagy élőlények és kicsik, de mindegyik fontos, és egyiket sem szabad elpusztítani. Nem csak az emberek számítanak, hanem az állatok és a növények is.
A hangyák nagyon érdekes állatkák, nagyon erősek, ügyesen tudnak építeni, okosan tudnak szervezkedni. Egy vagy több királynő uralkodik közöttük, a munkások dolga az élelem beszerzése és az építkezés. Nagyon jól tudnak tájékozódni, messziről is hazatalálnak. Gondosan ápolják a kicsiket, összetartanak, nem csak a „gyereknevelésben”, a hadviselésben is. Ha összevesznek valamin, például a határterületen, élelmen stb., akkor bátran egymás ellen rohannak, és védik magukat. Ilyenkor harapnak is, vagy egyes fajok mérget jutatnak a másik testébe.”
A gyerekek tátott szájjal hallgatták az érdekes történeteket a hangyákról. Nem is gondolták volna, hogy ilyen ici-pici állatok is harcolnak, meg hogy várossá szerveződnek…
Ivett néni folytatta:
„ Most gondoljátok el, hogy egy óriás tart felénk, itt tornyosul az ovi felett, és lenéz ránk. Majd felemeli hatalmas lábait, és eltapos minket, csak úgy, mert olyan kedve van. Mi meg csak néznénk felfelé, a magasba, a hatalmas testére, és nagyon félnénk tőle, ugye?
Hát, ez van a hangyákkal is. Az ő szemükben mi óriások vagyunk, de nem csak mi, emberek, hanem a házaink, autóink, házi állataink is. De még a fák, a bokrok, a fűszálak is óriásaik, ha megnézzük, mennyire kicsike egy hangya teste.”

A gyerekek így már megértették, hogy milyen érzés is lehet irinyó-pirinyó hangyának lenni. Onnantól kezdve próbáltak arra odafigyelni, hogy szándékosan ne tapossák el a szorgalmasan menetelő, dolgozó kis rovarokat. Ha lehullottak a morzsák, érdeklődve figyelték, mikor veszik észre a hangya-kémek, és mikor „szólnak” társaiknak, hogy jöjjenek el a zsákmányért. Lefeküdtek a földre, és onnan nézték a hangyatábort, ahogy biztonságos helyre rejtik, a föld alá cipelik a kenyérmorzsákat. Így már nem voltak olyan hatalmasok a hangyák szemében talán, kicsit kisebbek lettek, és kevésbé ijesztőek…

Kálmánchey Laura: A szivárványszínű pillangó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép mező. Pont olyan, ahol már jártál egyszer. Emlékszel? Hunyd csak be a szemed egy pillanatra. Érzed? A hajad simogatja a nyári szellő, az arcod melegíti a nap, és mindenhonnan hallod a méhecskék és dongók szorgos zümmögését. Erre biztosan emlékszel.
De vajon azt is észrevetted, hogy amíg ott voltál, és üldögéltél a fűben, egy könnyű kis valami meglegyintette az arcodat? Egy pillangó volt az. De nem akármilyen! Ha kinyitottad volna a szemed, belekáprázott volna. A szárnyai a szivárvány minden színében tündököltek. Persze nem csoda, ha nem vetted észre, jól megtanulta már, hogyan kell elrejtőznie az emberek elől. Kíváncsi vagy a történetére? Akkor csukd be a szemed, és elmesélem.


Nem mindig volt szivárványszínű, de színesebb és szebb volt, mint a többi pillangó. Nem is szerették. Nem lehetett elég szerény, nem lehetett elég kedves ahhoz, hogy a többi pillangó befogadja. Ha örömében kicsit hangosabban szólt, azt mondták, kérkedik. Ha nevetett egy jóízűt, azt hitték, rajtuk nevet. Ezért aztán egyre csendesebb és visszahúzódóbb lett, amiért gőgösnek és beképzeltnek gondolták. Egyedüli barátai a virágok voltak. Köztük érezte igazán jól magát. Meleg, nyári napokon kora hajnaltól késő estig kint repkedett a réten, minden pipaccsal, minden búzavirággal cseverészett, sőt még a szúrós bogáncstól sem félt, hiszen ő tudta a legjobb vicceket.

Egy szép csendes reggelen, amikor épp a pipacs történetét hallgatta egy csapodár mákvirágról, váratlan dolog történt. Annyira belefeledkezett a pipacs szavaiba, hogy nem vette észre a sötét, vészjósló fellegeket a mező felett. Hirtelen minden elcsendesedett, még a pipacs is elhallgatott. A méhecskék már nem döngicséltek körülöttük, a madarak is eltűntek. Csak a fűszálak susogtak egyre hangosabban, ahogy erősödött a szél. A kis pillangó nagyon megijedt. Az erdő túl messze volt, és az első esőcseppek már meg is érkeztek.

– Gyere, bújj el a szirmaim közt – mondta neki a pipacs, de az egyre szaporábban hulló eső leverte a szirmait.

– Elrejtelek – biztatta a búzavirág, de túl pici volt ahhoz, hogy betakarja a pillangót.

Senki sem tudott segíteni. Mire a pillangó a mező széléhez ért, szárnyáról az összes hímpor leázott, és tehetetlenül pottyant egy tócsa kellős közepébe.

A vihar olyan gyorsan elment, amilyen észrevétlenül jött. A nap sugarai pillanatok alatt felszárították a vizet, a virágok felfrissültek és elégedetten pompáztak. A madarak és méhek ismét birtokba vették a mezőt, és visszatértek a pillangók is. Vidáman táncoltak a tarka-barka rét felett, amikor az egyikük észrevette a sárban gubbasztó, szürke szárnyú pillangót. Odasereglettek köré. Szívszorító látvány volt, ahogy a hajdan gyönyörű pillangó takargatni próbálta sártól összeragadt megszürkült szárnyait. Mindannyian tudták, nincs menekvés számára, hiszen hímpor nélkül nem tud majd repülni. Annyira megsajnálták, hogy tanakodni kezdtek, hogyan s miként tudnák megmenteni. A hírt a madarak szárnyaikon elrepítették egészen az erdőig. Az erdőlakók szíve sem volt kőből. Gondolhatod, hogy ők is megsajnálták a pórul járt pillangót. Azt is tudták, kihez kell fordulni tanácsért. A bagoly odújánál hamarosan nagy lett a tolongás. Csakhogy fényes nappal volt, és az köztudomású volt, hogy a bagoly ilyenkor alussza legmélyebb álmát. A madarak ott tipegtek-topogtak, röpködtek az odúja előtt, de nem merték felkelteni.

– Ébresszük fel! – kiabálták a bátrabbak.

– Talán várjunk alkonyatig – okoskodtak az óvatosabbak.

Végül egy szarka elunta a várakozást és felkeltette a baglyot.

– Mi történt? Miért zavartok ilyenkor, amikor épp a legjobbat álmodtam? – kérdezte morcosan a bagoly, és türelmetlenül körbeforgatta a fejét. Tudod, úgy ahogyan csak a baglyok tudják.

A szarka, aki a legbátrabb és legharsányabb volt a madarak közt, elmesélte milyen szerencsétlenül járt a kis pillangó.

– Csak ennyi? – kérdezte türelmetlenül a madarak legbölcsebbike, mintha valami roppant hétköznapi dologról lenne szó, amire mindenki tudhatná a megoldást. Mindig így tett, ezzel is hangsúlyozva az ő nagy bölcsességét, amely mellett minden probléma kis semmiséggé törpül. – Egyszerű a megoldás, mivel a pillangónak hímporra van szüksége, adni kell neki. A pillangók sokan vannak. Ha mindenki ad pár szem hímport a sajátjából, attól még egyikük sem fog rosszabbul repülni, viszont lefedhetik vele a társuk szárnyait.

Még egyszer körbefogatta a fejét, hogy ezzel is jelezze, részéről lezárult az ügy, és mielőtt bárki közbekotyoghatott volna, eltűnt az odújában. A madarak boldogan vitték a hírt a mezőre, ahol már összesereglett az összes pillangó. Vigasztalták és szárnyukkal takargatták pórul járt társukat. Amikor meghallották a megoldást, egymás előtt tülekedtek, hogy segíthessenek. A mező állatai is odagyűltek, hogy lássák a nagy eseményt. Olyan volt, mint valami hatalmas pillangótánc, mint egy színes keringő. Körbe-körbe röpködtek, rázogatták a szárnyukat, és megmentették társukat, aki még szebb lett, mint valaha, hiszen valamennyi pillangó valamennyi színe ott tündökölt rajta. De ne hidd, hogy irigyek voltak rá! Büszkén dicsekedtek vele minden arra járó idegennek, és amikor csak tehették együtt röpködtek vele.

Kíváncsi vagy rá, hogy miért?

Azt hiszem, egy kicsit minden pillangó saját magát vélte felfedezni benne, és amikor ránéztek, eszükbe juttatta, hogy egy kis jóság és törődés micsoda nagy dolgokat tehet a világban.


Kis pillangók, csodaszépek,
orrom előtt kergetőznek.
Egyik barna, másik sárga,
Velük lenni szívem vágya.

De a pillék nagyon félnek.
Azt hiszik, hogy bántom őket?
Ne menjetek, maradjatok!
Én leszek a kisgazdátok.

Fűszálakból, virágokból,
Drágafényű kavicsokból,
Vetek nektek puha ágyat,
építek egy pillevárat.

Őrzöm is az álmotokat,
míg az álom meglátogat.
Csöpp szárnyatok nyugton pihen,
itt a kertnek ’legvégiben’.

Simon Edina: A tündér, akinek nem volt szárnya

Réges-régen történt, jó pár tavasszal korábban, a cseresznyefák virágzásának napján, mikor nagy izgalomra ébredt a Tündér Birodalom, hiszen a Tündérkirály lányainak születését várta az egész tündérnemzedék. Ahogy tündérek születésénél szokás volt, mindenki kivonult a tóhoz, hogy lássák, amint a tavirózsák szirmai majd kinyílnak, és felröppenek belőlük az aranyhajú tündérlányok. A király és hitvese a tó közepén, egy pompázatosan feldíszített hajón várták izgatottan leányaik érkezését, és a már előre büszke apa nagy hadonászása közepette majdnem felborította a kis hajót. Szerencsére az a pár tündér, aki a levegőben húzta az úszó trónt, idejében észrevette, jó erősen fogták a hínárköteleket. A király pedig felesége unszolására kénytelen-kelletlen visszaült a székébe, egy fehér margaréta virág kelyhébe. Egyszer csak egy apró harangvirág csilingelése jelezte, hogy már nyílik is az első tavirózsa. A nép elhallgatott, és egy suttogást sem lehetett hallani.

Az első virág fehér szirmú volt, és lassan kinyílva egy tündöklően szép tündérleány rebbent ki belőle, majd csilingelő hangján üdvözölte szüleit, akik örömkönnyeiktől alig látták őt. Ahogy megölelték, megcsókolták egymást, a harangvirág ismét jelzett, hogy bizony itt az idő, ideje a másik leányt is kellő odafigyeléssel várni. Maguk mellé ültették elsőnek érkező lányukat, aki immár együtt izgult velük testvéréért. A következő tavirózsa rózsaszínű volt, még szebb, mint az előző, és egy még szebb tündérleány perdült ki belőle, s bársonyosan kacagva repült családjához, akik még jobban örültek neki, mint nővérének. Ám a harangvirág ismét nem várta meg, míg együtt kiörülik magukat, máris csengetett, hogy felhívja a figyelmet a következő leány érkezésére. A harmadik tavirózsa bíbor színű volt, és gyönyörűen csillogott – a legszebb rózsa volt mind közül –, majd amikor kinyíltak a szirmai, egy csodaszép leány ült a kelyhében. A szülők olyan izgatottak lettek, hogy felpattantak margarétaporosan, és kitárt karokkal várták, hogy repüljön ő is feléjük. Ám a lány csak állt, és kétségbeesetten nézett rájuk, mint aki nem tudja, mitévő legyen. A sok tündér összenézett, és suttogni kezdett. Nem értették, miért nem repül a harmadik tündérlány, amikor hirtelen elkiabálta magát valaki:

– Nahát! De hisz nincsenek szárnyai!

Az udvar és a királyi család döbbenten állt, csak nézte őt, és valóban: a csodaszép tündérnek nem voltak szárnyai! A legkisebb lány lehajtotta fejét, elpirult, majd félve felnézett apjára, aki először a csalódottságtól hirtelen szólni sem tudott, de hamar magához tért, és kemény hangon így szólt a furcsa jövevényhez:

– Nem tudom, miféle mókát űzöl velünk, de te nem vagy az én lányom, eridj innen, ne is lássalak!

Majd jelt adott a hajót tartó tündéreknek, és elrepültek. A tündérek felháborodottan fordítottak hátat a tónak, majd lassan hazamentek megünnepelni a királyi család új tagjait. Az egyedül hagyott tündérlány első kétségbeesésében sírva fakadt, és csak úgy potyogtak a könnyei. Aztán azon kapta magát, hogy bánatában észre sem vette, hogy ráesteledett, és teljesen sötét lett, csak a telihold sugarai csiklandozzák a kis tó vizének fodrait. Úgy gondolta, ideje lenne elindulni valamerre, ahol az éjszakát töltheti, hiszen itt többé már nem maradhat. Egy, a vízen úszó ágacskával el kezdett a partra evezni, amikor egyszer csak kiáltást hall a nádas felől:

– Segítség, segítség!

Hát, egy lepke vergődött a vízben! A tündérlány odament hozzá, és az ágacskával kiemelte, majd száraz hínárt nyújtott neki, hogy megszárítkozzon. Aztán megkérdezte tőle:

– Ki vagy te?

– Én a Jóságos Boszorkánypillangó vagyok, és egy széllökés sodort a vízbe. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, cserébe én is segítek neked, mivel tudom, hogy te vagy az a különleges tündérlány.

– Különleges? – kérdezte szomorúan. – Inkább csúnya, hiszen nincsenek szárnyaim.

– Lehet, hogy nincsenek szárnyaid – válaszolta a pillangó –, de olyan csodálatos tulajdonságod van, amiről még magad sem tudsz! És ha jobban megismertek volna téged, sohasem eresztettek volna el!

Nagyon különös volt, amit a Jóságos Boszorkánypillangó mondott, a fáradt tündérlány nem is értette, de megkérdezni már nem tudta, mert a lepke perdült egyet és elrepült. A tündérlány meglepődve ringatózott egy ideig tutaján, aztán a partra evezett, és határozatlan léptekkel elindult az ismeretlen felé a sűrű erdőben. Útközben még néha sírdogált, ahogy a sok tüskés bokor belekapott puha hajába, hamvas bőrébe, de csak ment, ment-mendegélt egészen addig, míg a fáradtságtól egészen el nem gyöngült, és egy odvas fa tövénél el nem nyomta az álom. A kimerültségtől és a bánattól csak aludt, aludt napokig, majd amikor felkelt, eszébe jutott ismét, mi történt vele, szipogott egy kicsit, majd megfogadta, hogy vissza sem néz, és elindult tovább a Kopár Erdő közepén. Nem nézett hátra, így nem láthatta, hogy a lába nyomán a szikkadt, kopár földön varázslatos százszorszépek, illatozó jácintok, játékos tulipánok nyílnak, s megtelik élettel az erdő.

Közben a királyi udvarban nagy ünnepséget rendeztek lányaik születésének tiszteletére, de a király megtiltotta, hogy bárki megemlítse azt, hogy született egy harmadik lánya is. Ezért aztán ez az aprócska tény feledésbe merült, hiszen volt a királynak épp elég baja tündérszép birodalmán belül. A nagy ünneplés közepette ugyanis, ahova hivatalos volt minden tündércsalád szerte a világon, kezdett elfogyni a tündérek elesége, a virágszirom, és italuk, a hajnali harmat.

Teltek a hetek, s mivel nem voltak már virágok, nem tudták felszedni róluk a harmatcseppeket sem. A Kopár Erdőt már rég nem járták, hiszen egyetlen árvácska sem volt benne. Törte a fejét a király, hogy mit tegyen, a vendégek is kezdtek hazaszálldosni, s pár nap múlva már egyedül voltak ismét üvegpalotájukban. Bizony maga a gondterhelt király hasa is korgott, amikor az ablakába szállt a Jóságos Boszorkánypillangó, aki mélyen búgó hangján így szólt a királyhoz:

– Ugyan, Tündérkirály, miért lógatod az orrod?

– Miért? Miért? Nem látod, mi lett varázslatos birodalmamból? Nem maradt semmi belőle. Se egy virág, se egy zöldellő fa, de még egy fűszál se. Mit ér a hatalmam, ha még enni sem tudok adni a népemnek?

– Mondd csak, Tündérkirály, ha segítek neked, teljesíted egy kívánságomat? – kérdezte a Jóságos Boszorkánypillangó.

– De még mennyire! – válaszolta örömmel a király. – Hogy is kérdezhetsz ilyet, hiszen megadom neked, amit csak kérsz!

– Rendben – mondta a pillangó –, hát gyere velem a Kopár Erdőbe, s ott majd elmondom, mit kérek.

A király nem egészen értette, miért hívja őt oda a Jóságos Boszorkánypillangó, de együtt elrepültek oda, s amikor odaértek, a király nem akart hinni a szemének. Körös-körül virágok díszítették a nem olyan rég még kihalt erdőt. A fák zöldelltek, madarak daloltak rajtuk, és virágillattól volt fűszeres a levegő. Nem győzött hálálkodni a pillangónak, hogy megmutatta neki ezt a csodát, ám a pillangó így szólt:

– Én segítettem neked, most teljesítened kell egy kívánságomat!

– Akár százat is! – ujjongott a király, és ide-oda repkedett a sok virág között.

– Nem kérek én száz dolgot, csak egyet, mégpedig azt, hogy fogadd vissza a harmadik lányodat.

– Micsoda? – kiáltott a király. – Hogy merészeled?! Azonnal bezáratlak a Mérges Gomba Tömlöc fenekébe!

– Előbb teljesítened kell a kívánságomat, hiszen megígérted!

– Rendben, a tömlöc úgyis megvár téged. Mondjad, hát, mit szeretnél!

– Repülj velem ismét egy darabon, s meglátod, amit mutatni szeretnék – kérte a pillangó.

Majd kézen ragadta a Tündérkirályt, s együtt szálltak fenn a Vadvirágos Rét felett. A király alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, honnan ered a bőséges virágáradat. Kitagadott lánya lábai nyomán nyíltak, de nemcsak a lába nyomán, hanem ha hozzáért a fákhoz, azok virágba borultak, a bokrok hozták bogyóikat, és a legszínesebb és illatosabb virágok nyíltak mindenfele érintésétől.

A király odarepült hozzá és sírva átölelte:

– Ó, hogy lehettem ilyen bolond, hogy elkergettelek, hiszen te vagy a legcsodálatosabb mindhárom lányom közül. Bocsáss meg, kérlek, jó öreg tündérapádnak, és gyere vissza hozzánk!



A lány örömmel indult haza apjával, s ahogy megfogták egymás kezét, csodák-csodája: kinőtt hirtelen a szárnya. A váratlan örömtől csak kacagott és repkedett a levegőben, majd a királlyal együtt hazatértek, ahol a család boldogan fogadta őket. Többé nem volt gondjuk a virágokra sem, hiszen a legkisebb lányuknak csak végig kellett sétálni a mezőkön, és máris virágoztak a boglárkák, kinyíltak a nárciszok, tündököltek a hajnalkák, s megtelt a levegő friss virágillattal.