Amanda és az elveszett Mama

Egy napon Amanda, a gézengúz királylány Mamája beteg lett. Csak feküdt az ágyon, és nagyon kicsinek látszott a sok párna között. Amanda odavitte neki a könyvet, amit mindig Mama olvasott fel neki. Mama kezébe vette a könyvet, és halkan, meg-megakadó hangon mesélni kezdte. Amanda, amennyire tudott, odabújt hozzá.

- Amanda, Mama nagyon fáradt - szólt egy idő múlva Anya, a királyné a szoba sarkából - mesélj neki inkább te valamit.

És Amanda mesélt. Elmondta, hogy merre járt aznap: sárkányt eregetett, de a sárkány belegabalyodott egy fa lombjába. Felmászott a fára, és elszakította a legszebb szoknyáját. Ezt véletlenül kottyantotta ki, rémülten nézett Anyára, de ő nem figyelt. Nagy bánat volt az arcán, és a falat nézte. Anya máskor is volt szomorú, például amikor Emil, Amanda kecskéje megette a kedvenc selyemblúzát, vagy amikor Amanda tréfából kirántotta Mirkó bácsi alól a széket. De ez igazi bánat volt, és Amanda szíve nagyon nehéz lett. 

Amanda minden nap bement Mamához és mesélt neki. Néha Mama is elég erős volt hozzá, hogy beszélgessenek. Felidézték a közös kirándulásokat, hogy mennyire megijedt Mama, amikor Amanda elkószált és ő nem találta, és hogy mennyit nevettek, amikor kukoricaevésben versenyeztek. Mama ilyenkor boldog és jókedvű volt. De ahogy teltek a napok, a hetek, egyre hallgatagabb lett, szeme megfelhősödött a fájdalomtól, és egyre inkább Amandára hárult a beszéd.  Ő egyik nap még nem is ért a végére a mondókájának, amikor észrevette, hogy Mama elaludt.

- Hagylak pihenni - suttogta, és csendesen kisurrant.
Anyukája a szoba előtt várta.
- Amanda, Mama nagyon beteg. Nagyon szeretne meggyógyulni, hogy velünk maradhasson, de lehet, hogy nem fog neki sikerülni. Lehet, hogy Mama meg fog halni.
Meghalni! Amanda tudta, mit jelent ez, hiszen látott már véletlenül szétnyomott bogarat, nagy hidegben földre hulló madarat és egy elgázolt kutyust is. Csak feküdtek és nem mozdultak többé. De az nem lehet, hogy az ő Mamája meghaljon!

Egyenesen a könyvtárba ment. Sokáig keresgélt, sok könyvet ütött fel és hajított el, amikor nem találta, amit keresett.

De végül meglelte:

Kígyó vére, szeme könnye

Holdfényből szőtt kosarában

Amint beteg ajkát éri

Enyhülést ad nagy bajában.

- Ez az! - örült meg Amanda. Gyorsan lemásolta a receptet, és még egyszer elolvasta.

- Kígyó vére...

Hát ez baj volt. Biztos volt benne, hogy kígyóhoz soha az életben nem lesz képes hozzáérni. Szerencsére apukája, a király is pont a könyvtárban üldögélt. Egy nagy atlasz takarásában könyvet olvasott, aminek marcona férfiak és szép nők voltak a címlapján. Nem tűnt nemzeti jelentőségű műnek.

- Apu, ha szükséged lenne egy kígyóra, de nem találnál, mit használnál helyette?

- Nos, vannak olyan halak, amik eléggé hasonlítanak a kígyóra. Hosszú a testük és szinte nincsenek is uszonyaik.

Egy csúszós, iszamos hal gondolata nem villanyozta fel Amandát.

- Vagy esetleg - folytatta Apa - vannak láb nélküli gyíkok is, azokat is kígyónak néznéd, ha látnád.

- Áhá! - kiáltott Amanda, és már el is szaladt. Apja csak most döbbent rá, hogy lánya kérdése nem elméleti volt.

- Amanda! - kiabált utána - neked nincs szükséged kígyóra! Soha nem is lesz!

- Ne aggódj! - süvöltött vissza Amanda - jó lesz a gyík is!

Amanda sokáig guggolt a napsütötte sziklánál, mire csapdába tudott ejteni egy gyíkot.

A gyík törékeny volt, fekete gyöngyszeme rémülten ragyogott, apró mellkasa zihált Amanda kezében. Ő csak nézte, és nem tudta rászánni magát, hogy kárt tegyen ebben az apró lényben.

- Ne haragudj, gyík - suttogta végül, mély lélegzetet vett, és megszorította a markát.

De a gyík csak erre várt: nagy lendülettel szinte kiugrott a kezéből és eliszkolt. Farka azonban levált, és Amanda kezében maradt.

- Gyík, hogy te milyen okos vagy! Köszönöm szépen!

Amanda tovább olvasta a receptet.

- Kígyó vére, szeme könnye… Kinek a könnye? A gyík nem sírt volna a kedvemért. Tudnak egyáltalán sírni a gyíkok?

Úgy döntött, hogy az ő szeme könnyére van szükség. Elég volt az ágyban fekvő, egyre soványabb Mamára gondolnia, és a könnyei máris bőségesen potyogtak a vödörbe. A gyík nehezen megszerzett két csepp vére azonnal fel is oldódott benne. Egy kicsit elgondolkozott azon, vajon fontosak-e az arányok, de végül vállat vont, és tovább olvasott.

- Holdfényből szőtt kosarában… Hát ez mekkora butaság. Mindenki tudja, hogy a kosárból ki fog folyni minden. És holdfényből szőtt ráadásul! Kivételesen jót akarok tenni, nagyon is jót, és ez a lüke recept mégis rosszalkodásra kényszerít!

De nem volt mit tenni. Visszament a palotába, és várta, hogy elteljen a nap. Még soha nem ment ilyen lassan az idő. Úgy érezte, már napok is elteltek, mire végre elérkezett a lefekvés ideje. Aztán újabb napok, mire az egész palota elcsendesedett. Végre kisurranhatott a szobájából. Igyekezett minél csendesebben lopózni, de az egyik sarkon ki másba ütközött bele, mint a hálóköpenyes kövér komornyikba, régi ellenségébe. A komornyik már vette a levegőt, hogy leteremtse Amandát.

- Pszt! Mamának készítek orvosságot! Kérem, engedjen! - könyörgött Amanda.

A komornyik kifújta a levegőt, és Amanda megdöbbenésére könnyel teltek meg a szemei. Tudta, hogy a Mamát mindenki szereti, de hogy még ez a hájfejű, undok… de inkább nem akart többet a komornyikra gondolni, és szó nélkül gyorsan elszelelt.

A holdsütötte kertben töprengett egy keveset, miből készíthetne kosarat. Végül egy nagy levélből hajtogatott poharat, hogy ne folyjon ki belőle az értékes keverék.

Beosont Mama szobájába. Ő mélyen, de nyugtalanul aludt, arcán néha fájdalom suhant át. Ajkait szorosan összezárta, és Amanda egyetlen cseppet sem tudott megitatni vele. Szomorúan kullogott vissza az ágyába.

- Majd reggel újra próbálom - gondolta, de nagyon fájt neki, hogy Mamának még egy fél éjszakát betegnek kell lennie.

Reggel Anyát is ott találta Mama szobájában. Sírt, és Mama kezét fogta.

- Mama hajnalban meghalt, Amanda. Már nincsen velünk - súgta könnyezve Anya.

- De hát itt van! Itt fekszik! - Amanda odaszaladt az ágyhoz. Mama olyan volt, mintha aludna. Már nem látszott rajta a szenvedés, az arca nyugodt és békés volt. De Amanda hiába simogatta, nem mozdult.

- Ez csak a teste, kicsim. Mama lelke kiszállt belőle, elment messzire. Többet nem találkozhatunk vele, de sokat gondolunk rá, és így mindig velünk marad! Mama mindig szeretni fog minket, és mi is szeretni fogjuk őt.

- De az nem lehet, hogy Mama ne öleljen meg engem többet!

A királyné letörölte a könnyeit.

- Mama odaadta nekem az ölelését. Ha én megölellek, az Mama ölelése is. Gyere, próbáld ki. 

Amanda kelletlenül odabújt az anyukájához. Finom volt az ölelés, de Anya-illatú. Amandának a Mamája ölelése kellett. Kiszaladt a szobából, rohant, rohant, egészen az erdőig.

- Elveszítettem Mamát, elveszítettem Mamát - hajtogatta, hátha ettől valóságosabbá válik. És ettől hirtelen ötlete támadt!

Tudott egy varázsigét, ami akkor is működött, amikor elveszítette a skatulyába zárt szarvasbogarát. Sehol sem találta, érezte, hogy baj lesz belőle, de egyszerűen nem emlékezett rá, hová tette. De elmondta a varázsigét, és Mildred néni csodák csodájára meg is találta a bogarat az ágyában!

Ugorj egyet, fordulj körül

És ami elvész, megkerül.

Ugrott, forgott, egymás után háromszor, a biztonság kedvéért. Visszasietett a palotába, de Anya továbbra is Mama ágyánál ült, és szomorú volt.

- Mama végleg elveszett - értette meg Amanda, és zokogni kezdett. Azt is tudta már, hogy sem csodaszer, sem varázsige nem segíthetett volna. Anya karon fogta és kivezette a kertbe.

- Amanda, Mama nem veszett el. Már ott van mindenhol. A földben, a fákban, a levegőben. Érzed a napfényt az arcodon? Mama simogat vele. Érzed ezt a kicsi szellőt a hajadban? Mama cirógatja. Hallod a falevelek neszezését? Mama nevet rád.

Amanda még jobban sírt.

- Utálok bőgni!

- Nem baj, ha sírsz, kicsim. A könnycseppek olyanok, mint a gyöngyök. Elgurulnak Mamához, ő nyakláncot fűz belőle, és így mindig ott leszünk vele.

Egy darabig mindketten gyöngyöket gurítgattak Mamának.

- Szerintem ennyi elég lesz, Amanda. Ennyi gyöngy már el sem fér Mama nyakán. Azt szeretné, hogy nevess és táncolj és jól érezd magad, ugyanúgy, ahogy eddig. Csak soha ne feledd el őt.

- És mindig lát majd engem? - Amanda egy kicsit aggódott, mert sejtette, hogy - majd egyszer, sokára - fog még csibészségeket elkövetni.

- Mindig ott lesz, ha szükséged van rá, bármikor beszélhetsz vele. De maradj ilyen kis huncut, ahogyan ő ismert téged. - Amanda ezt örömmel hallotta, és el is raktározta az agyában, hogy majd ha szükség lesz rá, a szülei orra alá dörgölje. - Szeresd őt továbbra is, ahogyan ő is szeret minket. De nem akarná, hogy miatta sírj.

De hiába nem akarta Mama, Amanda igenis sírt még pár napig. Aztán amikor elfogytak a könnyei, egy hűvös, verőfényes reggelen fogott egy léggömböt. Ráírta, hogy “Szeretlek, Mama”. Alárajzolt egy bogarat, mert Mama mindig “bogaram”-nak hívta. Némi tűnődés után még egy tehenet is rajzolt rá, mert azt tudott a legszebben.

A magasba eresztette a léggömböt. A szél felkapta, és repítette, repítette messzire. Amanda sokáig nézte, míg egészen picikévé nem vált, és végül el nem tűnt a szeme elől. De ő tudta, hogy valahol ott messze, a magasban Mama elkapta az ő léggömbjét.