A fantázia

Kati és Anna megbeszélték, hogy iskola után előbb haza mennek, megebédelnek, majd magukhoz veszik a varázskönyveiket,- ugyanis az iskolába nem akarták magukkal vinni a két kötetet, nehogy bajuk essen- és a Városi Könyvtár előtt találkoznak.

—–Anna, már messziről látta a futva közeledő Katit.

–          Szia! – integetett a lánynak.

–          Szia! – lihegett Kati – Olvastál?

–          Hát tudod ez amolyan ABC- s könyv, és vannak betűk, melyeket még nem ismerek. És te olvastál?

–          Igen, elkezdtem.

–          Remélem, tényleg tud a tündér segíteni nekem, hogy végre megtanuljak olvasni.

–          Biztosan! – bólogatott Kati, és már nyitotta is a könyvtár ajtaját.

—–Krisztina néni, az íróasztalánál ült, de annyira bele volt merülve a munkájába, hogy csak akkor vette észre a lányokat, amikor azok ráköszöntek.

–          Sziasztok! – köszönt vissza – Örülök, hogy megint itt vagytok. Visszahoztátok a könyveket?

–          Ezt a kettőt igen. – mutatta Kati a könyveket.

–          Rendben van. Tegyétek le ide, aztán mehettek, és válogathattok.

–          De, mi nem szeretnénk ezt még itt hagyni. – hebegett Anna.

–          Annyira tetszenek nekünk, hogy még egy pár napig olvasgatnánk őket. – vágta ki magát Kati.

–          Akkor minek hoztátok vissza őket? – mosolygott Krisztina néni.

–          Hát mert…- gondolkodott Kati, de semmi értelmes magyarázat nem jutott az eszébe.

–          Na, jól van, menjetek. – legyintett a könyvtáros – Most nem érek rá veletek foglalkozni. Ha végeztetek, akkor majd megbeszéljük a többit. – mondta, és újra belemélyedt a munkájába.

—–A két lány, ezt egy csöppet sem bánta, már siettek is a gyermekrészleghez, és mivel éppen üres volt az a terem, késlekedés nélkül átestek a Varázskönyvtárba.

—–A varázskönyvek, most is fölöttük repkedtek, egészen a plafonnál. Ám amint meglátták a lányokat, kíváncsian lejjebb ereszkedtek.

—–A Könyvtündér, egy szempillantás alatt mellettük termett.

–          Sziasztok! Jó olvasást!

–          Szia! Jó olvasást! – felelték a lányok.

—–Anna érezte, hogy az ABC-s könyv megmozdul a kezében, de most már nem ijedt meg, hanem lágyan megsimogatta a fedelét.

–          Látom, elhoztátok a barátaitokat.

–          Igen!- lelkendezett Kati – Én annyira megszerettem Hófehérkét, hogy még vele is aludtam.

–          De remélem nem gyűrődtek meg a lapjai! – aggódott a Tündér.

–          Dehogy is! Nagyon vigyáztam rá! – felelte Kati, és azzal oda is nyújtotta a könyvet a Könyvtündérnek.

—–Ekkor a könyv, hirtelen kireppent a kezéből, a magasba.

–          Rendben van. – bólintott a Tündér – Akkor most megmutatom nektek, a könyvek valódi világát! Hófehérke! – kiáltotta, majd elővette arany lúdtollát, meglegyintette, és kántálni kezdett egy varázsigét:

Gyertek, hát, gyertek mondatok,

Mutassátok, meg kik vagytok!

Szelídüljetek meg szavak,

Repüljetek, mint a darvak!

Betűk, betűk meséljetek,

A történet legyen kerek.

Kezdődjön hát a varázslat,

Mutasd magad a világnak!

——Ahogy az utolsó szó is elhangzott, egy lágy örvény kerekedett, ami felkapta mindhármukat. Lassan, lassan zsugorodni kezdtek, és amikor már csak akkorák voltak, mint egy radír, a „Hófehérke és a hét törpe” című könyv kinyílt, és ők belesimultak a lapjaiba.

—–Egy erdőben találták magukat. Anna és Kati megilletődve állt egy tisztáson, a  Könyvtündér pedig mellettük lebegett mosolyogva.

–          Hol vagyunk? – kérdezte Anna – A könyvben?

–           Nem. – felelt a Tündér – A mesében.

–          De szép! – ámuldozott Kati.

–          Kicsit félelmetes. – húzta be a nyakát Anna.

–          Szerintem ebben az erdőben nincs semmi félelmetes. – vágta rá Kati.

–          Hiszen látod, hogy milyen sötét van.

–          Sötét? Szerintem egyáltalán nincsen sötét. – nézett kérdőn Kati a lányra.

–          És hideg is van. – mondta Anna, és még jobban összehúzta magát.

–          Én nem értem miről beszélsz. A fák ágai között ragyog a nap!

–          Én, nem értelek téged! Miért mondod, hogy süt a nap, amikor egy fekete felhő eltakarja.

–          Felhő? – nézett Kati az ég felé. – Én egyetlen felhőt sem látok!

–          Most már ne bosszants tovább! Hiszen látom, amit látok.

–          Én, bosszantalak?  – toppantott Kati mérgesen, majd a Tündérhez fordult – Könyvtündér! Mond meg neki, hogy ragyog a nap.

–          Ne veszekedjetek! – nevetett a Tündér – Hiszen, mindkettőtöknek igaza van!

–          Hogyan? – nézett rá zavartan Anna.

–          Várjatok csak! Megmagyarázom. – mondta a Tündér, és vett egy mély levegőt – Tudjátok, amikor az ember olvas egy történetet, akkor a szavak életre kelnek a fejében. Meg is mutatom! – mondta, és arany lúdtollával ezt írta a levegőbe:

VIRÁG

–          Látjátok? – kérdezte a Könyvtündér.

–          Igen! – felelték a lányok.

—–A virág szó, egy másodpercig még lebegett a levegőben, majd lassan a földre hullott. Ahova leesett, ott kinőtt a fű közül egy virág.

–          Na, mit láttok most? – kérdezte a Tündér.

–          Én egy kék ibolyát. – felelt Anna.

–          Dehogy is! Piros tulipán! – vágta rá Kati.

–          Kék ibolya! – nézett rá mérgesen Anna.

–          Mondom, hogy tulipán. – értetlenkedett Kati.

–          Mielőtt összevesznétek, had mondjam el, hogy mind a kettőtöknek igaza van. Ugyanis a szó most életre kelt, a fantáziátok segítségével.

–          Ezt értem, de miért látunk mindketten másfajta virágot? – kérdezte Kati.

–          Mert nem vagytok egyformák. Ezért, mind a ketten, másmilyennek képzelitek el a virágot. Én például vörös rózsát látok.

–           Jaj de jó! – lelkendezett Kati – Mást is elképzelhetünk?

–          Igen! Akármit!

–          De nekünk nincsen arany lúdtollunk. – szomorodott el Anna.

–          Akkor talán keltsünk életre egyet! – felelt a Tündér, és a levegőbe írta a saját tollával:

KÉT LÚDTOLL

—–Ahogy leírta a szót, az lassan a földre hullott, és egy fehér, meg egy sárga lúdtollá változott.

–          És működik is?- kérdezte Anna.

–          Próbáljátok ki. – mosolygott a tündér.

–          De én még nagyon kevés betűt ismerek. – kesergett Anna.

–          Nem baj! Majd én segítek! – ajánlotta Kati – Csak mond meg, hogy mit szeretnél.

–          Egy nyuszit! – kiáltotta a lány, és Kata már írta is.

NYUSZI

—–Amint a szó földet ért, barna nyúllá változott, és beugrált egy bokorba.

–          Nagyon ügyesen írsz! – dicsérte Anna a barátnőjét.

—–Kati pedig csak sorban irkálta fehér lúdtollával, a szavakat, a levegőbe:

FA, BOKOR, LEPKE, ŐZIKE, MADÁR, GOMBA, BÉKA, SÜNDISZNÓ, SZAMÓCA.

—–És a szavak, mind, mind életre keltek. A lányok pedig lassan belefáradtak a fantáziálásba.

–          Ideje visszamenni a könyvtárba. – mondta a Könyvtündér.

–          Máris? Hiszen Hófehérkével még nem is találkoztunk! – mondta csalódottan Kati.

–          A könyveket, és a lúdtollakat hazavihetitek, és otthon megpróbálhatjátok életre kelteni a fejetekben a szavakat.

–          Jaj de jó! – lelkendezett Anna.

—–Ekkor a Könyvtündér összecsapta a tenyerét, és csak ennyit mondott:

FANTÁZIA! VIGYÉL HAZA!

—–És két lány, a városi könyvtár gyermekrészlegében találta magát, kezükben egy-egy lúdtollal, és a kiválasztott könyvekkel.

—–Krisztina néni, még mindig bele volt merülve a munkájába, ezért gyorsan elbúcsúztak tőle, és megígérték neki, hogy a két elvitt könyvet, másnap visszahozzák.

A Könyv

Anna egész éjjel csak forgolódott az ágyában, annyira izgatott volt a könyvtárban történtek miatt. Másnap, az iskolában is alig tudott odafigyelni a tanító nénire. Klári néni, – mert így hívták az 1/B osztályfőnökét- többször rá is szólt, hogy ne kalandozzon el.

———-Amikor vége lett a tanításnak, azonnal a városi könyvtárhoz futottak. Izgatottan nyitották ki az ajtót. Meglepetésükre Krisztina néni éppen egy létrán egyensúlyozott az egyik polcnál, és egy vaskos kötetet próbált a helyére tenni. A lányok megtorpantak.

–          Sziasztok!- köszönt rájuk a könyvtáros, miközben lefelé mászott a létráról.

–          Csókolom!- köszönt Anna és Kati, szinte kórusban.

–          Mi járatban? Csak nem kiolvastátok azokat a képeskönyveket, amiket tegnap hazavittetek?

–          Nem…- hebegett Kati, és arra gondolt, hogy a hazavitt könyvekbe még csak bele sem nézett.

–           Mi csak szeretnénk még egy könyvet elvinni. – vágta ki magát Anna.

–          Jól van. – mosolygott Krisztina néni sejtelmesen – Menjetek csak, és válogassatok.

———-A két lány, szinte futva közelítette meg a könyvtár gyermekrészlegét. Amikor a V betűhöz értek, körülnéztek, hogy vajon látja-e őket valaki. Szerencséjükre, a gyerekek akik ott voltak, már éppen indultak kifelé a kiválasztott könyvekkel.

–          Melyik volt az a könyv, amit a zöld fiú levett a polcról? – kérdezte Anna.

–          Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy volt rajta egy amolyan cifra nagy V betű.

———-Kati, sorban olvasni kezdte a könyvek címét, majd egyszer csak felkiáltott.

–          Megvan!

———-A kezében egy nagyalakú könyvet tartott. A borítója sötétzöld volt, és kissé kopottas, látszott rajta, hogy sokan olvasták már. Az elejét valóban egy nagy, díszes, bordó színű V betű díszítette. A többi betű pedig, ezüstben pompázott.

–          Nézd csak! Az a címe, hogy Varázskönyvtár!

–          Hát, mi más is lehetne! – nevetett Anna.

———-Kati ekkor kinyitotta a könyvet, és beletette az arany olvasójegyét. Vártak egy percet, de nem történt semmi.

–          Az enyémet is tegyük bele! – mondta Anna, és a sajátját is a lapok közé csúsztatta.

———-Ebben a pillanatban a fal kinyílt, és a két lány beesett a nyíláson. Ugyanaz a látvány fogadta őket, mint előző nap, avval a különbséggel, hogy most a könyvek nem a polcokon mocorogtak, hanem körülöttük repkedtek, mint megannyi kismadár. Anna, és Kati tátott szájjal nézte őket.

———-Pár pillanat múlva a könyvek szétrebbentek, és eléjük lebegett a Könyvtündér.

–          Hess innen! Hess! Menjetek a helyetekre! – csilingelte vékonyka hangján, és a könyvek engedelmesen a polcokra ültek. Aztán a lányokhoz fordult.

–          Sziasztok! Jó olvasást!

–          Szia! – mosolyogtak rá a lányok.

–          Tudjátok itt az a szokás, hogy jó olvasást kívánunk egymásnak.

–          Jó olvasást!- bólintott Kati.

–          És te nem kívánsz jó olvasást nekünk? – nézett a Könyvtündér Annára.

–          Nem.

–          Miért? – kerekedett ki a Tündér kék szeme.

–          Mert szerintem az olvasásban nincsen semmi jó!

———Ekkor a polcok felől mocorgás, és zúgolódás hallatszott. Mintha a könyvek értették volna, amit a lány mondott.

–          Csitt! – tette a szája elé a mutatóujját a Könyvtündér – Még a végén meghallják, és világgá repülnek! Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem szeretsz olvasni? – suttogta.

–          Pedig nem szeretek. – suttogta vissza Anna, miközben óvatosan körül nézett.

–          Miért?

–          Mert nagyon nehéz, és még unalmas is!

–          Szóval ez a baj! – nevetett a tündér, majd kinyújtotta a kezét, és elkiáltotta magát – ABC! Gyere ide!

——–A polcokon megrebbentek a könyvek, majd az egyik kivált közülük, oda repült a fejük fölé, leírt egy kört, majd a Könyvtündér kezében landolt.

–          Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek az ABC-s könyvet! Ő fog segíteni nektek, hogy olyan fantasztikus kalandokban legyen részetek, amit még csak elképzelni sem tudtok.

———-Anna egy aprót hátra lépett.

–          Csak nem félsz tőle?- kérdezte a Könyvtündér.

–          Egy kicsit. – nyelt egy nagyot a lány.

–          Te félsz a könyvektől? – csodálkozott Kati.

———-Anna lehajtotta a fejét.

–          Tudjátok, nekünk otthon nagyon kevés könyvünk van, és azokhoz nem igazán szabad hozzányúlnom, mert a szüleim félnek, hogy elszakítom őket.

–          De azért mesekönyved csak van. – érdeklődött Kati.

–          Hát persze, hogy van, de az én szüleim nem érnek rá nekem olvasni belőle. Ezért csak a képeket szoktam nézegetni benne.

–           Szerintem ez a baj! – nevetett a Könyvtündér. – Félsz a könyvektől, mert nem ismered őket!

———-Azzal Anna kezébe nyomta az ABC-s könyvet. A lány úgy megijedt, hogy majdnem elejtette, de szerencsére, a könyv megérezte a bizonytalanságát, és szorosan a kezéhez lapult.

–          Látod! Nem harap! A könyvek egyáltalán nem veszélyesek! – nevetett a Könyvtündér.

–          Akkor milyenek?

–          Hát szórakoztatóak, viccesek, barátságosak, érzelmesek, és nagyon, de nagyon okosak.

———-Anna keze, remegett, ahogy a könyvet fogta.

–          Most pedig csukd be a szemed, és simogasd meg. – kérte a tündér.

———-A lány szót fogadott. Ahogy hozzáért a borítóhoz, a könyv enyhén megrezdült, és kinyílt. Anna érezte a lapok simaságát, selymességét, majd közelebb hajolt, hogy érezze a szagát is. Nagyon érdekes illata volt. Nem olyan, mint a frissen nyomtatott újságoké, amilyeneket apja szokott olvasni, hanem inkább a kenyér illatához hasonlított.

–          Érzed? – suttogta a Könyvtündér.

–          Olyan, mintha élne. – felelt Anna.

–          Hiszen él is! Minden könyv él! Mert bele van zárva egy élő történet. És az olvasónak nincs más dolga, mint kiszabadítani belőle! – mondta, majd újra kinyújtotta a kezét – Hófehérke! Gyere!

———-Azzal egy újabb könyv repült hozzájuk.

–          Úgy tudom, ez a kedvenc meséd. – nézett Katira, és amint leszállt a tenyerébe a könyv, átnyújtotta a lánynak.

–          Honnan tudtad?- kérdezte Kati, és óvatosan megsimogatta a barna színű kötetet.

–          Én mindent tudok a könyvekről! – kacagott a Tündér – Tudjátok, minden embernek megvan a saját könyve. Persze mindenkinek van kedvenc meséje, kedvenc története, kedvenc tantárgya. De én nem erről beszélek. Hanem arról, hogy mindenkinek van egy saját könyve! Ami az ő története. Az ő szívéből, lelkéből íródott!

–          És az enyém, hol van? – kérdezte Anna.

–          És az enyém?- kiáltott Kati.

–          Nyugalom! Én tudom, hogy hol van a saját könyvetek, de nem árulhatom el. Mert ezt saját magatoknak kell megtalálnotok!

–          Hogyan?

–          Úgy, hogy sokat olvastok.

–          És honnan fogom megtudni, hogy melyik az én könyvem? – érdeklődött Anna.

–          Ahogy elolvasod, tudni fogod.

–          És, ha nem találom meg?

–          Ne aggódjatok! Én segítek. – mosolygott a Könyvtündér – De most már későre jár, mennetek kell. Természetesen a kezetekben lévő könyveket hazavihetitek, hogy jobban megismerjétek egymást. Sajnos, a Varázskönyvtáron kívül nem repkedhetnek, ezért, ahogy kiléptek innen, ugyanúgy fognak viselkedni, mint a hagyományos könyvek. Aztán amikor legközelebb jöttök, megmutatom a könyvek igazi világát is!

———-A két lány, fájó szívvel intett búcsút a Varázskönyvtárnak. A Tündérnek igaza volt. Amint kiléptek a résen, a két könyv átalakult.

Az arany olvasójegyeken viszont, ott virított a két cím:

Annáén az „ABC”,

Katién pedig a „Hófehérke és a hét törpe”.

A Könyvtündér

Anna az iskola mögötti játszótéren ült egy padon, és sírt. Ez nem volt valami nagy sírás, csak amolyan szipogás féle. Szerencsére nem ült ott egyedül sokáig, mert Kati, a barátnője futott oda hozzá. Még az óvodában barátkoztak össze, most pedig együtt jártak az 1/B-be.

–          Szia! – köszönt rá, de Anna nem válaszolt, csak szipogott tovább.

–          Mi a baj? – kérdezte a barátnője, és lehuppant mellé a padra.

–          Semmi! – vágta rá Anna, miközben megtörölte könnyes szemét.

–          Akkor miért sírsz?

–          Az olvasás óra miatt. Mert már megint fekete pontot kaptam. Az anyukám nagyon mérges lesz.

–          Nem gyakoroltál?

–          De igen! – nézett Anna dacosan – De sehogy sem megy ez nekem! Összekeverem a betűket, a ceruza meg nem arra megy, amerre szeretném. A legnehezebb dolog a világon az írás, és az olvasás!

–          Dehogy nehéz! – nevetett Kati.

–          Te könnyen beszélsz, csupa piros pontod van!

–          Ez igaz. Gyakoroljak veled?

–          Á! – legyintett Anna – Úgysem megy ez nekem. Soha sem fogok megtanulni sem írni, sem olvasni!

–          Mit hallok? Mit hallok? – szólt egy hang a közeli bokorból.

———-A lányok, hirtelen odakapták a fejüket. Egy fiú lépett ki a bokor mögül. Elég furcsán nézett ki, mivel minden zöld volt rajta. Zöld volt a cipője, zöld volt a nadrágja, zöld volt a pulóvere, de még a szeme is zölden csillogott. Bár a zöld sapkája alól nem lógott ki a haja, Kati arra gondolt, hogy talán az is zöld színű lehet.

–          Ne féljetek tőlem!- kacsintott a lányok felé.

–          Mit akarsz? – kérdezte Kati.

–          Hallottam, miről beszélgettetek! És szerintem nincs igazad!

–          Csúnya dolog hallgatózni! – vágta rá Anna.

–          Mégpedig azért nincs igazad ifjú hölgy, (folytatta a fiú, mit sem törődve Anna megjegyzésével) mert a legeslegjobb dolog a világon az olvasás.

–          Persze! Annak, aki tud!- vágta rá Anna.

–          Nem olyan nehéz megtanulni. – mosolygott a fiú – Akarjátok, hogy segítsek?

–          És, hogyan akarsz segíteni? – nézett rá sandán Kati.

–          Hát úgy, hogy elviszlek titeket a Varázskönyvtárba.

–          Először is nem állhatunk szóba idegenekkel!- állt fel a padról Kati – Másodszor meg nem mehetünk el senkivel! Úgyhogy hagyj békén minket!

–          Hát, rendben van! Ti tudjátok! De ha jót akartok magatoknak, akkor holnap délután kettőkor legyetek a városi könyvtárban. A gyermekrészlegnél várlak titeket.

———-Azzal a fiú visszasétált a bokor mögé, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A két lány pedig elindult hazafelé, de megbeszélték, hogy másnap mégiscsak ellátogatnak a könyvtárba, hiszen ott felnőttek is vannak, és nem valószínű, hogy bajuk esik.

———-Miután a szüleiktől engedélyt kértek, iskola után elindultak a könyvtárba. Mivel még sohasem jártak ott, egy kicsit félénken nyitották ki az ajtót. Ahogy beléptek, a papír, és a por jellegzetes illata csapta meg az orrukat. Félelmük hamar elszállt, amikor egy kedves, szemüveges hölgy szólította meg őket.

–          Sziasztok! Krisztina néni vagyok, a könyvtáros. Segíthetek?

–          Csókolom! – köszöntek kórusban.

–           Mi csak……… – dadogott Anna, mert nem igazán tudta, hogy  mit is mondjon.

–          Még nem jártatok itt, ugye?- mosolygott Krisztina néni.

–          Nem. – felelt Kati bátortalanul.

–          Na, ne féljetek! Gyertek csak beljebb, és üljetek le, ide az asztalhoz.

———-Amikor a lányok elhelyezkedtek, Krisztina néni mesélni kezdett a könyvtárról.

–          Először is el kell mondanom a könyvtár szabályzatát. Ebben a könyvtárban több ezer könyv, újság, és egyéb kiadvány található. Vannak köztük igazi ritkaságok is, ezért a könyvekre nagyon kell vigyázni. Emiatt a könyvtárba behozni sem innivalót, sem ennivalót nem szabad. A könyvekbe firkálni tilos, és lapokat sem lehet kitépkedni belőlük. Ha leveszel egy könyvet a polcról, mindig a helyére tedd vissza, hogy más is megtalálja. A könyveket haza is lehet vinni, de itt is el lehet olvasni, ezért mindig csöndben kell lenned, hogy ne zavarj senkit az olvasásban. Ha segítségre van szükséged, bátran fordulj a könyvtároshoz, azaz hozzám.  Az első lépés, hogy az itt található könyveket hazavihesd, a beiratkozás. Ekkor kapsz egy olvasójegyet. Ezen rajta van a dátum, hogy mikorra kell a kikölcsönzött könyvet visszahoznod. Ha a határidőre nem végzel az olvasással, meg is lehet hosszabbítani, de ha sokat késel, akkor késedelmi díjat kell fizetned. Ez azért van, mert lehet, hogy más is szeretné azt a könyvet elolvasni, de nem tudja, ha nem hozod vissza. Van kérdés?

–          Nincs. – rázták fejüket a lányok.

–          Szeretnétek beiratkozni?

–          Igen. – bólogattak bátortalanul.

–          Akkor gyertek utánam. Átmegyünk a gyerekrészlegbe. – mosolygott Krisztina néni, és átvezette őket egy másik terembe.

———Ebben a helyiségben, ahogy a többiben is, a falakat, egészen plafonig polcok fedték, telis-teli könyvekkel. A falak között pedig álló polcok sorakoztak, szintén roskadásig megpakolva olvasnivalóval. Volt ott kicsi, nagy, vékony, vastag, új és régi könyv is.

–          Nyugodtan nézzetek körül. Én addig hozom az olvasójegyeket. – mondta Krisztina néni, és elsietett.

———-A két lány összenézett, de mielőtt megszólalhattak volna, az egyik álló polc mögül eléjük lépett a zöld fiú.

–          Sziasztok! Nagyon jól tettétek, hogy eljöttetek!

–          Szia! – köszöntek vissza a lányok bátortalanul.

–          Most aztán remekül fogunk szórakozni! – nevetett.

–          Szórakozni? – értetlenkedett Anna – Hiszen, a könyvtárban nem lehet zajongani.

–          Itt nem is! De a Varázskönyvtárban igen!

–          Hát az meg hol van? – kérdezte Kati.

–          Hol lenne máshol, mint a V betűnél! – rikkantotta, és az egyik fali polchoz szökkent, majd kihúzott egy könyvet a helyéből.

———-Ekkor csodálatos dolog történt. A fal kinyílt, és a három gyerek szinte átesett a résen. Egy hasonló terembe érkeztek, mint amilyenből jöttek, de itt minden ragyogott, és a polcokon össze-vissza álltak a könyvek, sőt,  némelyik még mozgott is.

–          Hát elhoztad őket! – hallottak egy vékony hangot, majd az egyik polcról eléjük libbent egy lány.

———-Hosszú, fehér, fátyolszerű ruhát viselt, mely minden mozdulatára meglibbent. Vállig érő, hosszú haja aranyszínben ragyogott, és olyan kerek kék szeme volt, amilyet a két lány még életében nem látott!

–          Sziasztok! – köszönt a lány – Én vagyok a Könyvtündér!

–          Szia! – ámuldozott Anna és Kati!

–          Örülök, hogy eljöttetek!

–          Mi ez a hely? –kérdezte Kati.

–          Ez a Varázskönyvtár! Egy hely, ahol a könyvek, a szavak, de még a betűk is életre kelnek! Szeretnétek beiratkozni?

–           Hát? Nem is tudom! Én nem igazán tudok még olvasni. – bátortalanodott el Anna.

–          Ezen segíthetek! Hiszen ismerek minden betűt, és minden szót! Meglátod, ha beiratkozol, akkor a legmakacsabb betű is megszelídül neked.

–          Hát. Jó! – vágták rá, szinte egyszerre.

–          Ez a beszéd!  Nyújtsátok ki a kezeteket. – mondta a tündér, és előhúzott egy aranyszínű libatollat, majd hozzáérintette a tenyerükhöz. Ekkor a lányok kezében megjelent egy-egy arany olvasójegy.

–          Holnap, evvel a jeggyel tudtok bejutni a Varázskönyvtárba. Csak vegyétek le a V betűnél a könyvet, és tegyétek bele az olvasójegyeteket.

———Ahogy ezt kimondta, kinyílt a fal, és a lányok újra a városi könyvtár gyermekrészlegében találták magukat, ahol Krisztina néni is a kezükbe nyomott egy-egy olvasójegyet. Miután kiválasztottak két képeskönyvet, elbúcsúztak a könyvtárostól, de már alig várták, hogy másnap újra eljöhessenek.

Max Lucado: Értékes vagy

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.